A hiperaktív gyermek - Lelkiállapotok

Sajnos manapság egyre többet hallani, hogy ez a gyerek nem hiperaktív, csak egy jó anyai-atyai pofonra lenne szüksége, kár rögtön a hiperaktív jelzô mögé bújtatni, bezzeg az én idômben…. Pedig a hiperaktivitás egyre gyakrabban elôforduló jelenség. A szülôk viszont jóformán semmilyen információval nem rendelkeznek róla, s amennyiben a saját gyerekükrôl kiderül, hogy hiperaktív, nemigen tudnak szembenézni a problémával. Ha mégis megpróbálják, leginkább csak falakba ütköznek, hatásos segítséget nem sokan tudnak számukra nyújtani. Kritikát annál inkább kapnak. Nem elég, hogy meg kell birkózniuk csemetéjük különcségével, akinek nevelése sokkal nehezebb az átlagos gyerekekéhez képest, elôbb-utóbb a társadalom teljes értetlenségével is szembesülnek, kezdve a családi környezettel.
Ez a cikksorozat a hiperaktivitás kiváltó okait hivatott feltárni, s nagy vonalakban bemutatni, milyen is az átlagtól jócskán eltérô, ténylegesen hiperaktív gyermek. Végül megpróbál adni pár tanácsot arra, hogyan lehet a hétköznapi rendkívül kellemetlen helyzetek kialakulását megelôzni, s segíteni a gyermeknek megtalálni helyét az életben.

Hiperaktív gyereknek lenni éppúgy nem lehet könnyû, mint a környezetében élôknek elviselni egy hiperaktív gyereket. A hiperaktív gyerek lelkileg sokkal sérülékenyebb társainál. Az ôt körülvevô embereket pedig jócskán próbára teszi a viselkedése, és az annak megváltoztatására és elviselhetôségére tett nevelési kísérletsorozat, ami egyáltalán nem biztos, hogy kellô eredménnyel zárul. Bár a kitartásnak mindig megvan a gyümölcse, a hiperaktív gyerekek esetében ez sokkal nehezebben vehetô észre. Sokszor csak a nagyon közeli hozzátartozók látják a folyamatban bekövetkezô pozitív változásokat, míg a többség még mindig leírja a gyereket egy szóval: neveletlen.

Az alapvetô probléma a hiperaktív gyerek figyelme terén van: egész egyszerûen semmire se figyel oda. Azaz nem teljesen. Képzeljük el, hogy egy erdôben ráállítjuk a gyereket egy ösvényre és megkérjük, hogy menjen el az ösvény végéig. Ez nem egy lehetetlen feladat. A hiperaktív gyerek azonban már a második lépésnél észrevesz egy pillangót, elindul utána, de akkor megakad a szeme egy virágon, letépi, de már el is dobja, mert észrevesz egy gombát. Ebben a pillanatban nem csak az ösvény, de már a pillangó is a múlté. Amikor kézen fogjuk és megpróbáljuk visszavezetni az ösvényre, számára ez egy új kaland és kezdôdik minden elölrôl. A gyereknek nagyon jó lehet a megfigyelô készsége, pusztán a figyelem fenntartásában van nehézsége.
A hiperaktív gyerek másképpen veszi fel az információt, másképpen tárolja, és másképpen idézi fel, mint az átlag gyerek. A különbség könnyen megfigyelhetô. Ha felteszünk egy egyszerû kérdést. amire csak egyféle meghatározott válasz adható, a legtöbb gyerek kis gondolkodás után megadja a választ. A hiperaktív gyerek nem gondolkodik, azonnal elkezd válaszolni, gyakran még a kérdés elhangzása elôtt. Sokat és gyorsan beszél, többnyire másról, mint amit kérdeznek tôle. Az ember nem gyôzi kivárni a végét és ellankad a figyelme a "figyelemzavaros" gyereket hallgatva. Pedig érdemes figyelni rájuk: a sok "butaság" között gyakran egészen eredeti, találó dolgokat mondanak.
A hiperaktív gyerek össze-vissza beszél. Talán soha sem ér az ösvény végére, de közben rengeteg érdekes dolgot felfedez... A belsô ellenôrzés hiányát figyelhetjük meg akkor is, amikor a gyerek a megfelelô szó helyett hangzásban hasonlót mond. Amikor kijavítjuk a tévedést, kisebb gyerek dühbe gurul, a nagyobb gyerek egyszerûen nem ismeri el a tévedést. Mivel értelmes gyerek, nem vállalja, hogy butaságot mondott, elkezdi megmagyarázni, bebizonyítani, hogy ô éppen azt akarta mondani, amit mondott.
A hiperaktív gyerek akár öt percen belül is képes kétszer ugyanazt a butaságot elkövetni, amivel persze elôbb-utóbb felidegesíti a legtürelmesebb embert is, mert a szép szó, magyarázat reménytelen dolognak tûnik. Nem tanul a tapasztalatból. Ennek oka, hogy az ô élménye egészen más, mint ahogyan mi gondolnánk. Alapvetô dolog, hogy egy meghatározott cél érdekében az egyik cselekedetbôl következik a másik. Ha az egyes cselekvéseket gyöngyszemnek tekintjük, akkor egy cél érdekében felfûzzük a gyöngyöket, és végül – normális esetben - egy "nyakláncot" kapunk. A hiperaktív gyerek gyöngyszemei viszont szanaszét hevernek, nem fûzi össze ôket semmi, mert az ô fejébôl hiányzik az a fonál, amire a gyöngyszemeket felfûzhetné: számára az események között nincs egyértelmû kapcsolat. Amikor a szülô felvesz egy gyöngyszemet és megkérdezi, hogy mi köze van ennek a másikhoz, a gyerek látszólag még a kérdést sem fogja fel. Számonkéréskor értetlenül néz ránk, tagadja, hogy köze lenne az eseményhez, valaki másnak tulajdonítja. Bármilyen hihetetlenül hangzik, nem hazudik

Mindezek összességében eredményezik, hogy társai közül gyorsan kitûnik „furcsa” viselkedésével. Általában nem nagyon tudja a közösség szeretetét kivívni magának, holott minden másnál jobban vágyik rá.
Nem szeretik, elsôsorban a szertelensége (impulzivitása) miatt. A hiperaktív gyerek az "itt és most"-ban él. Nem tud a sorára várni, nem gondolkodik, mielôtt beszél vagy cselekszik. Gyakran meglök másokat, berobbanásaival megzavarja a többiek játékát. Ha kitalál valamit, azt akarja, hogy azonnal úgy történjen minden, ahogy ô mondja. A gyerekek ellenállására túl gyorsan reagál, odacsap, vagy valamit megrongál. Meggondolatlanul beszél (a beszéd is motoros tevékenység), megsért másokat. Ha akadályoztatva van valamiben, akkor sír vagy dühöng. Nem akar bántani, de meggondolatlanul cselekszik, nem gondol a következményekre: így válik agresszívvé a viselkedése, holott ô maga nem agresszív. Sokszor nem is érti, hogy a másik most miért haragszik rá, miért nem akar vele játszani. A többiek azt tartják róla, hogy mindig ô akar a vezér lenni. Pedig nem feltétlenül az a célja, hogy irányítsa a többieket, csak nem tudja elviselni, ha nem történik azonnal az, ami éppen az eszébe jutott. Nehéz vele egyezkedni, kompromisszumot kötni. Emiatt, ha nem kap felnôtt segítséget, az iskolában a többi gyerek könnyen kiközösítheti. Szerencsés esetben és kis segítséggel azonban valódi irányítóvá válhat 8-10 éves korára: kreatív, új és ötletes játékaihoz a többiek szívesen csatlakoznak.

A hiperaktív gyerekek úgy élik életüket, mint valami báb, amit valaki mozgat. Ki vannak szolgáltatva belsô impulzusaiknak. Nem tudják kontrollálni önmagukat. Nem csak környezetük, de ôk maguk sem tudják elôre, hogy a következô pillanatban mit tesznek vagy mondanak. Állandó bizonytalanságban és kiszolgáltatottságban élnek. Mivel a viselkedés és annak következménye között nem észlelnek kapcsolatot, nem tartják felelôsnek magukat a cselekedeteikért. Másokat hibáztatnak, nem értik a számonkérést, meglepôdnek a visszautasításon. Erôs szorongás alakulhat ki náluk, mert azt jól megtanulják, hogy bármit tesznek, abból valamiféle baj származik, sokszor ugyanis ez az egyetlen dolog, amit a környezet folyamatosan és következetesen visszajelez. Többnyire rossznak tartják önmagukat, nincs önbizalmuk. Vágynak a szeretetre, mások elismerésére, de nem ismerik az ehhez vezetô utat. Nyughatatlanságuk miatt gyakran szenvednek, rossz a közérzetük. Mivel figyelmüket nehezen irányítják, az ingerek elárasztják ôket, ingerlékenyek lesznek, hamar kimerülnek. Környezetük jó szándéktól vezérelve, de folyamatosan bántja ôket, veszekszik, büntet, számon kér. Soha nincs nyugtuk, mert semmit nem csinálnak az elvárt módon. Sokan közülük depressziósak lesznek, ami nyugtalanságukat fokozhatja, illetve 10 éves koruk után is fenntarthatja.

A szülôknek se könnyû. Állandó stresszben vannak. A gyerek próbára teszi az idegeiket, a szeretetüket, a házasságukat. A hiperaktív gyerekrôl nem lehet tudomást nem venni, mindig jelen van. Percenként megszakítja a szülô munkáját, fölösleges kérdésekkel zaklat. Ha a szülô nem bírja tovább és elzavarja, akkor a radiátoron kezd dobolni, ha rászólnak, abbahagyja, de egy perc múlva már a macska farkát húzza. A legrosszabb az, amikor csendben van. Egyre jobban nô a szülô szorongása, végül a munkát abbahagyva még éppen meg tudja akadályozni, hogy a vadonatúj videót szétszerelje a gyerek. A hiperaktív gyerek szülei nem mernek a gyerekkel vendégségbe menni, mert tudják, hogy fölfordítaná a vendéglátók házát. Vendéget sem hívnak már, mert úgysem tudnának nyugodtan beszélgetni. Ily módon elkerülhetô a mások tanácsainak meghallgatása is: "Miért nem fogjátok szigorúbban" vagy ellenkezôleg "Állandóan fegyelmezitek, az a baja" stb. A nagyszülôk nem vállalják a gyereket, mert nem bírnak vele. Akkor sem jobb a helyzet, ha náluk jó a gyerek, mert akkor ôk is a szülôk nevelési hibáival magyarázzák a gyerek viselkedését. Így azután a szülôk tele vannak bûntudattal. Egymást hibáztatják. Új és új módszerekkel próbálkoznak. Kicsúszik a lábuk alól a talaj és a helyzetnek kiszolgáltatottan, egymással marakodva élik túl egyik napot a másik után, és akkor még nem beszéltünk arról, amit a szülôk az iskolától kapnak!

Mert a pedagógus látja ugyan, hogy értelmes a gyerek, sôt gyakran az átlagnál sokkal jobb képességû, eredményt mégsem lehet vele elérni, messze a képességei alatt teljesít. Minél jobb képességû a gyerek, annál magasabb osztályba tud jó tanulmányi eredménnyel eljutni. A hatodik osztálynál azonban megakad, mert ettôl az évtôl kezdve még a nagyon jó képességû gyereknek is sokat kell tanulnia. A tanuláshoz pedig le kellene ülni és egyetlen dolgot csinálni: összpontosítani a figyelmet.
A hiperaktív gyerekek teljesítménye hullámzó. Vannak napok, amikor nem lehet rájuk ismerni, mindent úgy csinálnak, ahogy a környezetük mindig is szerette volna látni. A következô napok azonban talán minden eddiginél nehezebbek lesznek. Kedves, szolgálatkész gyerekekrôl van szó, akik mégis gyakran rendetlenkednek az órán, zavarják a tanítást, a kirándulások alatt állandó felügyeletet igényelnek.
A pedagógus úgy érzi, hogy a hiperaktívság nevelési hiba. Tehetetlennek érzi magát, haragszik a szülôre. Szülôi értekezleten, fogadóórán ellátja tanácsokkal a szülôt: fogja szigorúbban, kérdezze ki a leckét, büntesse meg, stb. - ami tapasztalata szerint, más gyereknél bevált. A szülô a gyerekrôl csak rosszat hall, ezért bûntudatot érez és dühös lesz, mert valódi segítséget nem kap. A hiperaktív gyerek szülei és pedagógusai között így ritkán alakul ki érdemi együttmûködés. Sok szülô ezért gyakorlatilag megszakítja kapcsolatát az iskolával.
Az iskolában a hiperaktív gyerekek figyelemzavaruk, nyughatatlanságuk miatt nem tudnak megfelelni a követelményeknek. Így az iskolakezdéstôl egyik kudarc után a másik érheti ôket. A szülôk is veszekszenek velük, a tanárok is. A felnôttek szerint minden probléma abból fakad, hogy a gyerek nem akar tanulni, figyelni, vagy hogy lusta. Valójában a szegény kisgyerek nagyon is "akar", kezdetben mindent megpróbál, hogy a tanító néni megdicsérje, az anyukája örüljön. Hamarosan úgy érzi, a környezetének van igaza, ô a bûnös, ô a rossz, ô a buta. Tudja, nincs mit tenni, úgy sem hinné el senki, hogy ô mindent megpróbált, csak mégsem sikerült. Azonosul a környezet véleményével, és reménytelennek ítéli meg önmagát. Néha az elkeseredés, a düh a környezet ellen fordítja, mindenkire haragszik, verekszik, bizalmatlanná válik, minden segítséget elutasít. Hiszen ôt már úgy sem szereti senki, ô már mindenkinek csalódást okozott, neki már minden mindegy. Nem ritka, hogy kicsit idôsebb korban csavarogni kezdenek, majd bandához csapódva keresik azt a közeget, ahol elfogadják ôket. Ekkor már nem érdekli ôket az iskola, gyakran keverednek bajba, vandálkodnak, alkoholt fogyasztanak, dohányoznak és esetenként súlyosabb dolgokat is elkövetnek. A környezet még jobban haragszik rájuk és ôk még elutasítottabbnak élik meg magukat. Ezt a negatív kört már nagyon nehéz megállítani. Egyenes az út az elsô öngyilkossági kísérlethez…

Pedig a hiperaktív gyerek nem tehet állapotáról, tünetei nem rosszaság vagy akaratgyengeség miatt alakultak ki! Megfelelô segítségre van szükségük a szülôk és a pedagógusok részérôl, súlyosabb esetekben orvos és pszichológus közremûködésével. A hiperaktív gyerek elsôsorban nem is a tünetei, hanem a "beskatulyázás", a járulékos sérülések miatt kerülhet igazán hátrányos helyzetbe. Fontos, hogy idôben tegyünk valamit, próbáljuk ôket megérteni, elfogadni és ebbôl az alapállásból segítsünk! Érdemes arra összpontosítani, hogy a nagyobb gyerekek rendszerint segítôkészek, szívesen törôdnek öregekkel, kicsikkel. Általában kedvesek, jószívûek, nagyvonalúak, barátságosak, jókedvûek és jó a humoruk.

Azért minden rosszban is van valami jó!

A hiperaktív gyerek csillapíthatatlan kíváncsisága, örökös nyüzsgése bár nem könnyíti meg a szülô dolgát, mégis lehet egy késôbbi sikeres, kiegyensúlyozott élet forrása. A hiperaktív gyerekek másképp látják a világot, mint mi: ugyanakkor az információ felvételének és tárolásának összevisszasága egyben eredetiséget is jelenthet. A kreativitásnak éppen az a lényege, hogy a nem nyilvánvaló összefüggéseket is észrevesszük.
Másrészt, ha egyéb károsító hatások nem érik a gyereket, 10 éves korra a motoros nyugtalanság erôteljesen csökken. Már képesek megülni a helyükön, bár továbbra is fütyülnek, dobognak, énekelnek, a "kormányzás" mûvészetét azonban többnyire elsajátítják. A figyelmük terjedelme 12 éves kor körül lesz hasonló társaikéhoz. A figyelem elterelhetôsége is változik. Az ôket érdeklô dolgokban megdöbbentô elmélyülésre képesek: pl., ha a gyerek szeret olvasni, akkor egy jó könyvvel a kezében azt sem veszi észre, ha ég a ház.

Forrás: Dr. László Zsuzsanna: Az örökmozgó gyerek

(A cikket beküldte: DODICA)

Ajánld ezt a cikket ismerôseidnek!

Okosbaba program - 1. rész - A saját meglátásaim
"A kéz amely a bölcsôt ringatja, a világot igazgatja" -Schiller- Saját babájának mindenki a legjobbat szeretné. Szeretnénk,... (tovább)

A baba járni kezd
A gyermek élete második hat hónapjában rengeteget tanul: már fel tud ülni, mászik, és egyéves korára talán fel is áll... (tovább)

FIGYELEM!
Egy nagyon rövid kérdőív kitöltésével LCD televíziót vagy vásárlási utalványokat nyerhetsz!
Ha időben jelentkezel a játékra, nyerési esélyed többszörös lesz!
Kattints a képre, és regisztrálj, hogy nyerhess!