|
|
Kategória: Családi viszonyok Amikor egy anya elhagyja a saját gyermekétTörténetemben én vagyok az a gyermek, akit elhagyott az édesanyja. Ezzel a történettel az édesanyák és gyermekeik figyelmét szeretném felhívni arra, hogy mi a megbocsátás és egy kérdéssel fordulók az olvasók felé: Meddig lehet elmenni? Meddig kell megbocsátani?Szüleim talán túl fiatalok voltak, de sajnos hamar elváltak, amikor én még 3 éves voltam. Ekkor szokás szerint én az anyámmal maradtam, apukám pedig láthatási jogot kapott, amivel élt is. A baj csak akkor kezdődött, amikor anyám megismerte a mostani férjét, aki a nevére akart venni és követelte, hogy apukám mondjon le rólam. Apa ezt nem volt hajlandó megtenni. Állítólag még pénzt is ajánlottak neki értem. Anyám nem engedte hogy apám éljen a láthatási jogával, mindig elbújtatott engem. Így ment ez a 6. születésnapomig, amit anyai nagyszüleimnél töltöttem. Apukám nem adta fel, hogy láthasson így eljött a nagyszüleimhez és kérlelte őket, hadd töltsön velem pár órát. A nagyszüleim nem értettek egyet anyám viselkedésével így odaadtak apának, azzal a feltétellel, hogy apa felhívja anyámat és szól, hogy vele vagyok és mikor visz vissza. Apa ezt meg is tette, amire anyám válasza az volt, hogy ha már elvitted, maradjon is nálad örökre. Nekem már nem kell. Újabb gyermekelhelyezési per következett, ami relatív gyorsan véget ért, mert anyám a bíróság előtt is lemondott rólam és ő kapta meg hétvégente a láttatási jogot. Ez még úgy ahogy rendben is lenne, csak alig jött értem, alig akart látni. Született két másik lánya az új férjétől, így már én nem kellettem. Apánál sem volt jobb a helyzet, mert egy rémes nővel jött össze, akitől megszületett a kisöcsém. A nő szörnyű mostohám volt, de apa szeretett nagyon is. Egyszer, úgy 11 éves lehettem, amikor óriási családi balhé volt, és apa meggondolatlanul vissza akart adni anyámnak, akinek persze nem kellettem, így továbbadott az apai nagymamámnak. Anyám a 6. szülinapomon megszakította a saját szüleivel is a kapcsolatot, mert elengedtek apukámmal. (Igaz, nem a nagyszüleim mondtak le rólam, hanem ő). Apa megbánta, hogy elhamarkodottan cselekedett és gyorsan visszavett magához. Évek teltek el úgy, hogy nem láttam az anyámat. Az iskolában mindig nagy készülődés előzte meg az anyák napját, ahol én mindig sírtam, mert nekem nem volt édesanyám. Nagyon fájt, hogy anyám soha nem volt mellettem. Majd olyan 17-18 éves lehettem, amikor felvettem vele a kapcsolatot és találkozgatni kezdtünk. Ő mindig megígérte, hogy jön, de 10-ből 8-szor nem jött el és le sem mondta. Ha kiabáltam vele, hogy miért teszi ezt velem, csak annyit mondott, hogy hisztis vagyok. Születésnapomra vagy nem írt, vagy egyszer például névnapi képeslapot küldött. Neki azért illene tudnia, hogy mikor születtem!!! Majd érettségi után elköltöztem apától, nem bírtam a második mostohaanyámmal sem együtt élni, de apával jó kapcsolatban maradtunk. Úgy 20 éves lehettem, amikor folyton anyámmal álmodtam, hogy átölel, hogy most már minden rendben lesz. Így újra felvettem vele a kapcsolatot. Ment is a kapcsolat, de folyamatosan hazudozott nekem, bántott mindenféle dologgal. Egyetemre jártam, senki nem támogatott anyagilag, dolgoznom is kellett mellette, hogy megéljek. Jól tanultam és pályáztam a köztársasági ösztöndíjra, ami az egyik legnagyobb elismerés az egyetemen. Anyám szólt, hogy én úgysem kaphatom meg. Első évben tényleg nem sikerült, de utána kétszer egymás után elnyertem. Volt hogy éheztem, mert nem volt pénzem, de anyámat ez sem igazán érdekelte, néha vett kenyeret nekem, de ennyi. Én az anyai nagymamámék házában laktam, ami üresen állt. Anyám egy nap közölte hogy ha a mamáék rám akarnák hagyni, simán elperelhetné tőlem. Ennek ellenére én mindig közeledtem fel, bár néha ellenséges voltam és én is beolvastam neki. Ő mindig hisztisnek állított be ilyenkor. Majd vallásos lettem, megismerkedtem azzal a férfivel, akivel nemsokára, azaz egy hónap múlva összeházasodom. Az alaptermészetemre nem éppen a könnyen megbocsátó és türelmes a jellemző. De anyával szemben mégis ilyen vagyok. Mindennek ellenére szeretem őt. Rájöttem, hogy talán Isten így akarja, talán rajtam keresztül majd megváltozik. Az anyai nagymamámnak kiderült, hogy tüdőrákja van. Kértem anyámat, hogy tegye félre ellene a haragját és keresse őt. Meg is történt pár alkalommal, de annyiban is maradt. A mamámnak is nagyon fáj, hogy a lánya így viselkedik. Az esküvőm hírének nem örült és eleinte el sem akart jönni. Most úgy néz ki, mégis eljön. Nekem fontos, hogy ott legyen. De vajon milyen érzés lesz? Ott lesz, de tudom, nem örömmel. Mit kéne még tennem? Épp tegnap derült ki, hogy megint becsapott. Vagy négyszer hívtam őt vasárnap, az ő kérésére, de nem vette fel a telefont. Nekem azt mondta, hogy nem látta, hogy kerestem. Anyósomnak felvette aznap a telefont és azt mondta neki, hogy aznap vagy négyszer kerestem. Mit gondol, nem beszélek az anyósommal? Pedig anyósom olyan, mintha a pótanyám is lenne. Ő fog öltöztetni a menyasszonyi ruhámba is. Mit tegyek még? (A cikket beküldte: csibész25) Ajánld ezt a cikket ismerőseidnek!
| ||||||||