Ahogy a legtöbb weboldal az interneten, ez a webhely is cookie-kat használ, melyekre szükség van a weboldal teljes működéséhez. Weboldalunk böngészésével Ön elfogadja a cookie-k használatát. További információ






Kategória: Egyebek az anyaságról

Az anya és a gyerek, ahogy bennem küzd

Számtalan, újabban előforduló, álmatlan éjszakámon, a "holnap mit főzzek" és a "kell-e mosni" mellett az forgott az agyamban, mi lehet a megoldás.
Bevallom nem sok dolog jutott eszembe, de mivel a pszichológus kilőve, valamint a magam fejbelövése is, maradt az, hogy írok egy cikket.
Írok egy cikket, remélve, hogy kapok tanácsot, hideget-meleget, véleményt, talán 1-2 jó szót is. Mert vergődik a lelkem, és nem tudom, meddig bírja még, mielőtt kifárad és elfásul.
Mert azt nem akarom.


Essünk túl az elején a számokon, sokakat ez érdekel, és segít is tisztábban látni a dolgokat.
26 éves leszek, rendelkezem egy 29 éves férjjel, egy darab 22 hónapos kisleány gyermekkel és az egy darab 62 éves anyukámmal. Ők a főbb szereplői "történetemnek".
Ezen kívül még fontos tudni, hogy van 2 testvérem, akikkel a kapcsolatom egyenlő a nullával, és egy apám, akivel szintén.
És a lényeg. Férjuram mindig is 2 gyereket szeretett volna. Én nyitva hagytam a kérdést, viszonylag fiatalon szültem, véletlen volt a baba, de most már nagyon örülök, hogy van. A szülés kemény volt, élénken él még bennem a fájdalom, tartok tőle, hogy újra át kell élnem, de különösebben ez nem tart vissza. Lényeg a lényeg, hogy mostanság kellene nekiállni a tesónak, mert a kis korkülönbség hívei vagyunk.
Tudni kell, hogy édesanyám nagyon sokat segített a terhességem alatt és azóta is, nélküle nem tudom, hogy csináltam volna végig. Ezer százalékos tiszteletet érdemel ezért.
Ellenben tudni kell azt is, hogy nem egyszerű a Drága.
Képzeljétek el, hogy 2 éve önálló háztartást vezettek, gyereket neveltek, élitek a felnőtt életeteket, saját lakásban, fizetve a hitelt, beosztva a pénzt, főzve-mosva-takarítva, a gyerek csak dicséretet kap a védőnőtől - ezáltal ugye az "én kezem munkája" is csak dicsérve van.
És emellé van egy olyan anyukám, akivel naponta beszélek telefonon, és a 20 perces beszélgetés végére már abban sem vagyok biztos, hogy a megfelelő végén fogom-e a fakanalat, nem-e az én beteg agyam szüleménye, hogy a végénél fogom, és a lapos végét merítem az ételbe. És nem túlzok.
Hogy ez azért van-e, mert anyu mindig annak a híve volt, hogy az ember ne a saját hibájából tanuljon, hanem majd ő megmondja, hogy miből mi lesz, és én csináljam úgy, ahogy ő mondja, vagy csak simán fontosnak kell éreznie magát tudat alatt, ezt nem tudom. Csak azt, hogy nagyon-nagyon szeret engem, és én is őt.
Egy percig sem állítom, hogy én normális vagyok, sőt. Anyu iránti szeretetem kamaszkoromban elég furcsán csapódott le. Iszonyat boldogtalan volt mindig is az életében, a házasságában, van 2 tesóm, akik csak csalódást okoztak neki, és sokkal idősebbek nálam. Mivel én voltam a mindene, és sokszor olyan dolgokat is megosztott velem, amik egy felnőttnek is lelki terhek lennének, nem egy 6-16 évesnek, bennem elsősorban az maradt meg, hogy nem okozhatok csalódást. Ennek örömére hazudtam, mint a vízfolyás, ellenőrzőt hamisítottam, hogy örüljön, amikor 5 éves voltam, és építették a nagy családi házat, anyu tiszta ideg volt, tél volt, egy telefonfülkében próbálta utolérni a munkásokat, és nekem nagyon kellett pisilnem, inkább nem szóltam, nehogy még mérgesebb legyen és szép csöndben bepisiltem. Szóval én sem a józan ész határain belül oldottam meg a dolgokat, és persze mindig minden csak még rosszabbra fordult, mikor kiderültek a dolgaim, és még jobban erőlködtem, hogy neki jó legyen. De kérlek, értsétek meg, hogy sosem kaptam tőle mást, csak szeretet, és mégis, az egész olyan elfuserált lett.
Na, de nagyon elkalandoztam. Tehát szóba került a kistesó. Anyu teljesen kiborult. Hogy nem lesz életem (ő ugye hármat nevelt fel, nem jó emlék neki), hogy nyomorogni fogunk a helyhiánytól (66 m2-en élünk..khmm…), meg persze a pénzhiánytól is (ezzel sem értek egyet, a nagyobbnak mindene megvan, ami nagy kiadás), a mai világba minek, ha egyke, akkor nem lesz gondja lakásra, mert örökli utánunk (jah, én leszek 49, mire a lányom 25... hadd ne haljak már ki a lakásból, hogy önálló élete legyen) és - itt jön a legjobb - olyan éretlen vagyok.
Fáj minden szava, amivel a szeretet zászlaja alatt bombáz.
Hogy próbáltam-e már megbeszélni vele?
Na, mit gondoltok? A szokásos válaszokat kaptam… nem beszélget velem, ha csak ellentmondani tudok, higgyem el, ő megélte, tudja mi a jó nekem, miért nem hiszem el, hogy szeret engem, és persze, éretlen, zöld vagyok, nyilvánvaló, hogy nem is láthatom be az igazát.
És ez fáj a legjobban, hogy hülyének tart. Ő mindig azzal jön, hogy ő ezt sose mondta, de könyörgöm, szabadfordításban, ez mi mást jelent? Nem talál képesnek erre a feladatra, szerinte nem vagyok képes rá. Magyarán nem vagyok jó semmire, hülye vagyok.
(Itt sorolhatnám, hogy se a főztöm, se amit főzök, se a lakásom tisztasága, se az, hogy férjhez mentem, se a lakás, amit választottunk, se-se-soha-semmi-se jó, de ez most mellékes.)
Én és a Férjem szeretnénk egy testvért a lányunknak. Boldogan élünk, szeretjük egymást, nem 7 gyereket szeretnénk, csak kettőt. Most, amíg fiatal vagyok, van hozzá egészségem, energiám, anyagilag megtehetjük. Tudom, hogy senkinek semmi köze hozzá. De egyrészt lelkileg nagyon fáj, hogy így áll hozzá, másrészt gyakorlati okai is vannak. Nincs más, aki vigyázna a kicsire, és nekem ugye havonta védőnő, nőgyógyász, vizsgálatok ezreire lesz szükségem, ha terhes leszek. A lelki támogatásról nem is beszélve.
Szükségem van rá, hogy mellettem legyen, mint mikor a lányommal voltam terhes, nélküle nem tudom, hogy csinálom végig. Jó, persze, valahogy biztos, de nekem csak anyukám van, mint legszűkebb család, és kicsit félek.
Tudom, hogy lelkileg én sem vagyok ép ember. ÉS tudom, hogy túl kellene lépnem ezen, és belevágni, de nagyon rossz. Sírógörcsben vagyok minden hajnalban, a 4 órai pisilés után nem tudok visszaaludni, csak kattog az agyam, mert már lassan én is elhiszem, hogy olyan képet festek magamról valahogy, hogy tényleg nem látszom képesnek rá.
Már ott tartok, hogy magamban keresem a hibát, hogy tényleg ennyire szörnyű személy vagyok? Hogy nem való nekem, nem vagyok képes rá? Tényleg egy buta, éretlen nő vagyok?
Annyi mindent tudnék még írni, de a lényeg itt van.
Tudjátok, amikor telnek a hétköznapok, élem az életem, szépen megy minden, tudom, hogy képes vagyok rá. Kicsinyemmel főzünk, takarítunk, játszunk, szépek a napjaink. Este hazajön a férjem, sokat nevetünk, beszélgetünk, szeretem az életemet. Aztán jön a telefonhívás, és mire leteszem, csak állok ott, és azt érzem, hogy rosszul csinálok mindent. És gyűlölöm ezt az érzést. Végtelenül.
(A cikket beküldte: szöszmöszke)



Ajánld ezt a cikket ismerőseidnek!

E-mail címed:
Ismerősöd e-mail címe:


Van egy Angyal, aki vigyáz ránk
El lehet-e képzelni fájdalmasabb dolgot annál, mint hogy a szülő veszítse el gyermekét? Mégis a nagy fájdalom ellenére mosolyogni kell, ünnepelni, mikor Szenteste a karácsonyfa alatt állsz, hiszen ott egy másik gyermek, akinek továbbra is szüksége van ránk, szülőkre... »

Anyának lenni...
Amíg át nem éli az ember, nem is gondol bele igazán, mit is jelent... Anyának lenni... Nem is olyan könnyű, mint ahogy azt gondolnánk, mint ahogy azt másoknál látjuk, míg nincs saját gyermekünk. Csak akkor tudjuk meg igazából, amikor megszületik a baba, és mi is... »



Amennyiben még nem tetted meg, most feliratkozhatsz heti hírlevelünkre, melyben a anyalettem.hu weboldalra felkerült friss cikkekről tájékoztatunk. Itt add meg e-mail címed:
Iratkozz fel friss cikkeinket tartalmazó RSS csatornánkra: http://www.anyalettem.hu/rss




Minden jog fenntartva © 2018, www.anyalettem.hu | Jogi nyilatkozat | Kapcsolat: info (kukac) anyalettem.hu | WebMinute Kft.