Hogyan szültek ôsanyáink?

A mai civilizált világban nagyon nehéz megérteni nem is annyira feledésbe merült ôseink életét, s ezzel együtt szaporodási szokásaikat is. Ha jobban belegondolunk, csupán 100 évvel ezelôtt mennyi minden nem állt rendelkezésre, ami nekünk ma természetszerû.

Csupán néhány példa a teljesség igénye nélkül: Nem folyt víz a csapból (nem is volt csap), a szerencsésebb helyen élôknek talán volt kút az udvarban, másutt pedig fúrt közösségi kutakról hordták a vizet mindenhez (inni, fôzéshez, tisztálkodáshoz, takarításhoz stb.). Ha egy kicsit a távolabbi múltba tekintünk, ôseink akár kilométereket tettek meg naponta, hogy víz legyen a szállásukon. Ebbôl a szempontból talán célszerûnek is tûnik a lakóhelyük primitívsége: gondolok itt a földes padlóra, avagy a barlangra. Ezek rendben tartása nem igényelt akkora munkát, annyi vizet, és egyáltalán semmilyen vegyszert. Térjünk vissza a vízhez, ami ugyebár nem csak hidegen, hanem egyes tevékenységekhez melegen ajánlott. A melegítés a civilizáltabb korszakban gázpalackkal, sparhelten, régebben pedig szabad tûzön történt. A szabad tûzön való melegítés csapadékosabb idôben a barlangban, száraz, melegebb idôben a szabadban folyt. Külön edényt használtak a fürdôvíz, télen az ivóvíz melegítéséhez illetve a fôzéshez (még jó, elég kellemetlen lett volna lecsópaprikával fürdeni). A fürdéshez egy nemzettségnek kb. 5 teli edény vízre volt szükség, ezt nagyjából 3 fordulóval szedték össze, így érthetô, hogy hetente csak egyszer hódoltak a Wellness adta örömöknek. Ez életmódjuk szempontjából kedvezôbb volt, hiszen a bôrük sokkalta jobban ki volt téve a környezeti hatásoknak, mint a mienk. Az ez idô alatt felhalmozódott kutikula megvédte bôrüket a kiszáradástól, és elzárta az utat a bekívánkozó baktériumok, kórokozók elôl (avagy betöltötte funkcióját, miszerint a bôrünk az elsôdleges védelmi vonalunk). Aztán térjünk rá a világításra, ez fôként a téli idôben jelentett gondot. A jó parasztember nyáron ugyanis a nappal kelt, és vele feküdt, de télen elég késôn pirkad, illetve túl korán esteledik. Az ôsidôkben a barlangi tûz töltötte be a világító- és fûtôtest szerepét. Késôbb a gyertya, a fáklya, a petróleumlámpa, és csupán 50 éve beszélhetünk elektromos áramról. Az elôbbiekkel ugye nyilván több gond volt, mint egy kapcsolóval.
Ha már sikerült egy kicsit betekinteni nyugodt, békés, de egyszerûnek igazán nem nevezhetô életükbe, akár rá is térhetünk a szaporodásra. A barlanglakóknál még nem alakult ki a monogámia, igazság szerint mindenki mindenkivel létesített kapcsolatot (persze jóval kulturáltabb formában, mint pl. egy mai orgia), sôt komoly harcok folytak a jó génért. A ma is csordában élô állatokhoz hasonló örökítési harcok folytak az emberi közösségekben is. Ha egy egyednek már voltak gyermekei, azok sikerességét az egész nemzettség megfigyelte, és a jó anyát, jó apát mindenki tisztelte, általában ôk számlálták a legtöbb utódot. A nemzettségek fejei rendszerint a legjobb anya és a legjobb apa közös ivadékaiból kerültek ki. Ha az egyednek még nem voltak gyermekei, a következô szempontok szerint válogattak az ellenkezô nem képviselôi:
Nôstény esetében fontos volt, hogy ki tudja hordani a magzatot (erôs testalkat, rugalmas bôr, asszonyos testfelépítés (háj), az utód táplálásához megfelelô emlô, erôs ösztönök, amelyek a gyámoltalanabbak védelmét, gondoskodását szolgálták, türelem, és higgadtság.
Hímeknél leginkább az erô, a határozottság, a jó vonások domináltak, ezen felül a nôstények jó néven vették, ha gyermekük leendô apja sikeres a vadászatban, jól harcol, ért a tûzhöz, és a jellemei arról árulkodnak, hogy képes továbbadni ezeket az ismereteket.
A késôbbi korokban ugyanezek a tényezôk befolyásolták a párválasztást, lefordítva a civilizáció nyelvére, vagyis az anya a szeretô, gondoskodó biztos pont (lehetôleg nagy emlôkkel- talán az egyetlen tényezô, ami sohasem megy ki a divatból), míg férfiaknál az anyagi javak megszerzésére irányuló hajlam és tehetség: kaja legyen az asztalon, és biztonságot nyújtson.
Na ezek a tulajdonságok talán megmaradtak a mai napig az emberek 80%-nál. A többiek csak a felszínre kíváncsiak (sajnos).
Maga az aktus:
Már a régmúlt korok embere is tudta, hogy egyetlen közösülés nem elég egy gyermek fogantatásához, ezért minden nap hódoltak e nemes élvezetnek, de íratlan szabály volt, hogy a nôt, aki elérte azt az érettséget, hogy (ismét) anya legyen egy ciklusban csak egy férfi tartotta. A ciklus közepén, mikor a nô jobban kívánta az együttlétet (ovuláció idôszaka), a férfi kihasználta, néhány szabadnapot vett ki, hogy napjában többször is magáévá tehesse a sikeres fogantatás érdekében. A nemzettség többi tagja ilyenkor a nemzô férfit is ugyanúgy ellátta, mint az asszonyokat. Ha ezek után a nônek még menstruációja jelentkezett, a legidôsebb nô minden nap vizsgálta, hogy eltér-e a szokványos vérzéstôl, mert ebben az esetben felételezték a megtermékenyítés sikerességét. Ha semmi eltérést nem mutatott, az azt jelentette, hogy a férfi az adott nônél sikertelen volt, soha többet nem próbálkozhatott nála (nem mintha a többi nô ezután verekedett volna érte). Ha egy nôt senki sem tudott teherbe ejteni, vagy egy férfi senkit sem tudott megtermékenyíteni, a késôbbiekben cselédként alkalmazták, ugyanazt a funkciót töltötték be a közösségben, mint az öregek.
A közösülés az elsô alkalommal (szüzesség elvesztése) néhány idôs nô esetében nô, férfi esetében férfi jelenléte mellett történt, akik aktus közben tanították az újoncot (biztos felemelô lehetett). A késôbbiekben viszont mindig kettesben, meghitten mûvelték. Nappal elcsámborogtak a környezô erdôkben, vagy megfelelô távolságba mentek a csoport többi tagjától, és sort kerítettek a légyottra. Ebbôl kifolyólag a pozíciók sem voltak túl változatosak, télvíz idején fôleg.
A késôbbi korok embere elôbb elfajzott, inkább orgia jellegû, hedonista közösülési formákat követett (homoszexualitás, mindenki mindenkivel egy helyen kis idôbeli eltéréssel, gruppen stb...), s a rend a mai napig nem állt helyre tulajdonképpen, de a társadalom nagy része rátért a monogámiára, családonként önálló lakhely révén felszabadultabbak lettek az aktus folyamán. A pozíciók megsokszorozódtak, a szaporodás ezzel együtt viszont visszaesett.
A mai civilizációban abszolút minimalizálódott az utódok száma, annak ellenére, hogy az életben maradási feltételek javultak és a gyermekkori halálozások majdhogynem megszûntek.
A magzat kihordása az ôsidôkben pompás volt, a várandó anyát mindennel ellátták, ô kapta a legfinomabb falatokat, ha nehezen tudott már mozogni, megfürdették, semmit nem kellett csinálnia egész nap, csak amihez kedve volt, és elég volt jelezni, hogy éppen milyen szükségletei vannak, máris kiszolgálták.
Késôbb a nôknek kemény fizikai munkát kellett végezniük, sokszor még az utolsó hónapban is, embertelen megpróbáltatásokon mentek keresztül, miközben lenyelték fájdalmukat, és panasz nem hagyta el az ajkukat.
Késôbb ez finomodott valamelyest, úgy 50 éve a nôk már vigyáztak magukra, sokszor férjeik is rájuk, és csak a legszükségesebb teendôket kellett ellátniuk.
Ma nagyon széles a paletta, sokat számítanak a szokások, a férj hozzáállása, és az orvos véleménye (a védônôé is, ami általában szögegyenest ellentettje az orvosénak).
Világrajövetel:
Azt gondolnánk, teljesen nomád körülmények között volt a legnehezebb szülni, ám ez nem így van. Abban a korszakban, amikor a nôket semmibe vették, sarlatán módjára bántak az összes szülô anyával.
A barlangban élô ôsanyáink 3 öregasszony mellett szültek. Felforralt, majd kb. 35 fokra visszahûtött vizet használtak, ruhanemût terítettek alájuk, és vajúdás közben gondosan elôkészítették a bölcsôt a jövevény számára. Ez leginkább a fészekhez hasonlított. Gallyakból, vesszôkbôl egy felezett dió alakú bölcsôt készített az apa, amit bôrökkel béleltek ki, mérete éppen akkora volt, hogy a csecsemô fél éves koráig elférjen benne. A nô egy öreg ölében ült, egy a kellékekkel foglalkozott, egy pedig lábköz volt. Ha az asszonyra másodszor is megvirradt, az egyik bába felnyúlt, és éles körmével kilukasztotta a burkot. ha a magzatvíz elfolyása után fél nap eltelt felülrôl megadták a kezdô lökést. Ugyanezt a módszert alkalmazták, ha születés közben elakadt a baba.
A gyermeket nem húzták, amíg négyszer meg nem fordult, ekkor már a csípô is átért a napvilágra. A köldökzsinórra 10 cm-es csonkot hagytak, két oldalt hurkos csomót kötöttek, közötte elnyesték egy élesebb tárggyal, esetleg átharapták. A lábánál fogva a magasba emelték, mire ô felsírt, közben megmutatták a büszke apának. A magzatmázat nem mosták le a csecsemôrôl, ez védte a kiszáradástól, és a hidegtôl. Leszívták a torkáról a magzatvizet, úgy, hogy kis idôre befogták az orrát, majd a száján keresztül az egyik bába a saját szájával kiszívta. Ezt többször ismételte egészen addig, amíg ki nem tisztult a sírása. Ezután rögtön mellre helyezték, annyit szophatott amennyit csak akart (és ez élete során is így volt, egészen két éves koráig, ekkor ugyanis az anya felkészült az újabb utód nemzésére, ekkor abba kellett hagynia). Majd végezetül bôrökbe bugyolálták, belehelyezték a bölcsôbe, és gondosan betakargatták. A csecsemô a nap felét bölcsôben töltötte, felét karban.
Miután ellátták a csecsemôt, az édesanyának vizet és élelmet adtak, és ügyeltek rá, hogy rendesen egyen és igyon. Szülés után egy egész napon át feküdnie kellett, (közben lemosdatták).

Azt gondolom, a történelem folyamán a szülés leginkább az ôsidôkben történt úgy, ahogy ma mi megálmodjuk, hogy szeretnénk.

(A cikket beküldte: annelly)

Ajánld ezt a cikket ismerôseidnek!

Életem értelme...
Sokszor úgy gondoljuk, hogy a még meg nem született, vagy már megszületett gyermek ad, adhat értelmet életünknek. Valóban a... (tovább)

Anyukámnak
Sajnos a sors nagyon messze sodort bennünket édesanyámtól, de mégis a kapcsolatunk ily messzirôl is erôs és... (tovább)

FIGYELEM!
Egy nagyon rövid kérdőív kitöltésével LCD televíziót vagy vásárlási utalványokat nyerhetsz!
Ha időben jelentkezel a játékra, nyerési esélyed többszörös lesz!
Kattints a képre, és regisztrálj, hogy nyerhess!