Ahogy a legtöbb weboldal az interneten, ez a webhely is cookie-kat használ, melyekre szükség van a weboldal teljes működéséhez. Weboldalunk böngészésével Ön elfogadja a cookie-k használatát. További információ






Kategória: Anyai bánatok

Más-más Nekem mégis mindkettő egyformán édes

Sikertörténet a mai napig, tovább majd az Élet írja.
Egy gyönyörű danka kislány ihlette, Anya leírja Te olvasod :-).
Amikor Dankád születik, keresed kutatod kik vannak ugyanilyen helyzetben. Azért írom le, hogy ne érezd magad szörnyű anyának, a poklot mindenki megjárja, de azzal még nincs vége, van folytatás.


Ülök a gép előtt és azon gondolkodom hogyan kezdjem?
Rájöttem: a végén kivételesen.

4.5 éves nagy fiam és egy 1.5 éves kislányom van. Mi ebben a fura? Semmi, sokan vannak ugyanilyen felosztásban. Az én szemszögemből, az én és a mi életünk mégis úgy érzem teljesen más, mint a másé. Azért, mert ezt nem látom, hanem megélem.
Jártam már örömtől a mennyekben, bánattól a pokolban.
Még mindig olyan a fejem mint egy lomos fiók, minden van benne, mindennek értelme van, de olyan összevisszaságban, hogy néha úgy tűnik, minden csak szemét, nincs szükség semmire.
Lassan azért elkezd tisztulni, mert bár még mindig a mostani pillanat értelmét látom, előre még nem sok mindent, de visszamenőleg már néhány miértre van válasz.

Egészséges fiam született ezelőtt 4.5 évvel, 36 évesen lettem édesanya. Szálltunk a boldogságtól, és akkor úgy tűnt velünk már rossz nem történhet.
Olyan csodálatos élmény volt, hogy úgy döntöttünk, nem olyan sok idő múlva, legyen édes tesó. Lett. 2011. június 14-én megszületett kislányunk. Kell ennél szebb? Egy fiúcska és egy kislány.
Ott akkor a szülőágyon éreztem, most befejeztem, elvégeztem a feladatomat, most már csak hátra teszem a kezem, alig fogom majd föl, sitty-sutty felnőnek, és boldogan öregszem meg. Mi baj lehetne?
1 óra múlva behozták hozzám, mert olyan éhes volt, hogy hiába császár, bármi, hadd menjen szopizni.
Amikor megláttam, átvillant az agyamon egy árnyék, abban a pillanatban el is hessegettem magamtól. Mellre tették, szopizott erősen, boldogan. Mint az első gyermekemnél is, az első az volt, hogy megnéztem a kezecskéit, és mivel a családban van down szindrómás, kifordítottam a tenyerét, és boldogan konstatáltam, gyönyörű hosszú ujjacskák, normál tenyér barázda... belül szerintem anyai szívem azért már kattogott.

Kegyetlen éjszakám volt, egész éjszaka 5 percenként jöttek a fájások, de annyira hogy a jajgatásomat alig bírtam visszatartani.
Az éjszakás nővér ült az ágyam szélén, telenyomott fájdalomcsillapítóval, de semmi nem használt. Az oxitocin akkor hatott. Hajnal 5-ig, amikor végre fölkelhettem, ezzel egycsapásra vége lett a fájásoknak.
Behozták hozzám, egyedül voltam a szobában, és volt egy kis fura érzésem.
Hideg volt keze, lába, rövidujjúban. Gyorsan fogtam a tiszta törölközőmet és betakartam. Hívtam apát, ha jössz hozz be takarót, mert annyira fázik, hogy kék tőle.
Kérdezem a nővért, nem találtak valami gondot a szívénél? Nagyon kék. Ez nem gond? Nem.
Délután elaludtam, az éjszakai gyötrődés elnyomott, és egyszer csak azt sem tudtam ébren vagyok e?! Bejött a nőgyógyász és a gyerekorvos. Megébredtem, és mindent tudtam. Azt, amit mondtak, valami nagy távolságból hallottam, és azon gondolkodtam, hogy mégis csak alszom?! és ez egy rémálom?
Aztán közeledtek az arcok és fölfogtam, ez a valóság, úgy éreztem egy hatalmas lyuk tátong alattam, ami szép lassan kezd benyelni. Nem sírtam akkor még, csak vártam, hogy húzzanak már el, nem kell senki, menjen mindenki.
Behozták az én kicsikémet, gyönyörű, nem kórházi ruhában, hanem egy szép rugiban, anyának, hogy tessen... hogy ne menjen el tőle a kedve.
Olyan idegen volt, nem hittem még mindig el, csak néztem, ugyanaz a gyerek, mint akit reggel olyan boldogan tartottam a kezemben, hogyan változhattak meg az érzéseim ilyen hirtelen?
Letették mellém az ágyra, és nem éreztem semmit.
Bejött a nőgyógyász és akkor kezdtem el keservesen sírni. Csak biztatott, mondta a lehetőségeket, nem is hallottam semmit.
Hívtam apát, gyere be mert baj van. Down szindróma gyanús a kislányunk. Azt mondja, rögtön megyek. És én akkor az addig hallott dolgokra építve, már magamban attól féltem, be sem jön, sőt az egészséges fiamat is elviszi, eltűnnek, mert egy család nem marad együtt, ha beteg a gyerek. Pörögtek a gondolatok iszonyú sebességgel bennem. Mit szónak majd anyósék? Mit szólnak a rokonok? Az ismerősök? Az ellenségek? Végre fogást találnak, van miről beszélni pletykálni. Mi lesz a fiammal? Mi lesz velünk, és Vele? Mi minden ment végig az agyamon, azt inkább nem írom le. És akkor elkezdődött az az iszonyú hullámzás, ami el is tartott 7 teljes hétig.
Egyik nap le sem tettem annyira imádtam, szorítottam, dajkáltam, másik nap szinte semmit nem láttam, leszállt a sötétség, és nem volt értelme semminek.
Egész addig tartott, amíg a végleges válasz meg nem jött.
Valóban down szindrómás.
Fekete György professzor úr hívott föl és nagyon nyugodt, meleg hangon közölte a valóságot, de úgy, hogy mire letettem a telefont, minden feszültség elmúlt belőlem, mert tudtam, hogy bár mégsem tehetem hátra a kezem, és lehet nem sitty-sutty, de erős akarattal, daccal könyökölünk, harcolunk, szeretünk, beszólunk, mikor mire lesz szükség.
A diagnózis nem érdekel Csak a kislányom, már elkezdett íze lenni ennek a gyönyörű szónak. Kislányom Anita.
Kezdtem látni magam előtt a kedves mosolyát, ahogy majd a konyhában, kertben sertepertél mellettem, napról napra átváltozáson mentem át.
Először "csak" szerettem, aztán imádtam, rajongtam, és örültem hogy megszületett, és ma ki nem hagynám.
Amikor az emberek látnak és tudnak a helyzetről, látnak mosolyogva, boldogan, nem hiszik, hogy normális vagyok.
Pedig Lánykánk bizonyít, most 1.5 évesen bölcsődébe jár, normál csoportba, szerepjátékokat játszik, épít, autózik, babát ringat, saját magát Aninak hívja.
Múlt héten azt a véleményt kellett meghallgassam, hogy az ő csoportjában, ahol ő a legkisebb, ő az egyik legjobb képességű gyerek.
A két tesó nagyon szereti egymást, ütik-vágják a másikat, mint minden rendes családban. Balázs kirántja a kezéből az autót, Anita bosszúból pedig leül a sínre a vonat elé, hogy Thomas ne tudjon tovább menni.
Mennyből pokolba, aztán vissza - ez a mi történetünk.
Remélem rossz érzést senkiből nem váltottam ki.
De úgy érzem ennek is helye van, az ilyenfajta sikertörténetnek.
(A cikket beküldte: kisfazakas)



Ajánld ezt a cikket ismerőseidnek!

E-mail címed:
Ismerősöd e-mail címe:


Earth Mama Angel Baby – A legtermészetesebb mi adható
Az Earth Mama Angel Baby® az egyetlen teljes termékcsalád, amely csak biztonságos, károsanyag-mentes, kórházak által ajánlott, bizonyítottan organikus és természetes gyógynövény-készítményeket és 100%-ban organikus teákat tartalmaz. Kifejezetten nőknek... »
Az úszülöttkori adaptáció, reflexek, átmeneti működészavarok
2007-ben végeztem a csecsemő- és kisgyermekgondozó szakon, bölcsődében dolgozom, jelenleg itthon vagyok a kislányommal. Mindig is újszülöttekkel akartam foglalkozni, de akkor még nem volt hely az újszülött osztályon, bölcsibe kerültem. Sok anyukában felmerül... »



Amennyiben még nem tetted meg, most feliratkozhatsz heti hírlevelünkre, melyben a anyalettem.hu weboldalra felkerült friss cikkekről tájékoztatunk. Itt add meg e-mail címed:
Iratkozz fel friss cikkeinket tartalmazó RSS csatornánkra: http://www.anyalettem.hu/rss




Minden jog fenntartva © 2017, www.anyalettem.hu | Jogi nyilatkozat | Kapcsolat: info (kukac) anyalettem.hu | WebMinute Kft.