Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Alexander születése 2. rész: Szülés után betegség

Ahogy az előző cikkem végén ígértem, itt van a történetünk folytatása.
A tökéletes terhesség és a császárt leszámítva az így is jól sikerült szülés után kijárt nekem a rossz. Nem közhely, ha azt mondjak jó után csak rossz jöhet és fordítva...


Nagyon boldog és büszke anyukaként tértem haza a kórházból. Azt mondtam mindenkinek, hogy sokkal nehezebbre számítottam. A tejem lassabban és nehezebben indult be a császár miatt, tápszer recepttel engedtek haza minket a kórházból, mert ott még nem volt elegendő tejem, de aztán nem volt végül rá szükség. Az első hét, amíg Apa is itthon volt, nagyon jó volt, boldogságban telt. Alexander a világ legjobb babája. A kezdetektől végigaludta az éjszakát, bár napközben azért szeretett eleinte panaszkodni. Kicsit hasfájós volt. De semmiség volt, mikor korábban meséltek hasfájós babákról, azokhoz a történetekhez képest Alexnek semmi baja nem volt.

Szülés után 6 héttel jöttek az első látogatóink. Nagynénémék unokatesómmal. Örültem neki, szép idő volt, sokat sétáltunk, jó volt velük együtt lenni. Estére furán éreztem magam, azt mondogattam, hogy megszorult bennem a levegő, pontosan nem tudom, hogy a hasamban-e vagy a tüdőmben. Nem nagyon tudtam kiegyenesedni, de aztán úgy 1 óra után elmúlt. Terhesség alatt is éreztem ilyet párszor, gondoltam tuti levegő probléma. Másnap reggeli után újra kezdődött, de már a hasam is szúrt. Férjem kérdezte, hogy ne menjünk-e be a kórházba. Ez egy vasárnapi nap volt. Áh, mondom, nem fogom magam kinevettetni egy kis szélgörcs miatt. Aztán rosszabb lett, a hátamban éreztem a szúró fájdalmat, annyira legyengültem, hogy a picit is segítséggel tudtam csak megszoptatni. Párom folyamatosan veszekedett velem, hogy menjünk be. Én megmakacsoltam magam, miszerint, hátha bent fognak. Nagyon rossz hozzáállás. Végül este 6 körül engedtem az unszolásának és bementünk. Felvették az adataimat, hamarosan megnéztek. Kiderült, hogy magas lázam van. Vettek vért, elküldtek röntgenre és ultrahangra. Az ultrahangos orvos, annyit kérdezett:
-Most szült?
-Igen.
-Akkor ez epekő lesz.

Megcsinálta az ultrahangot és meg is mutatta a képernyőn az epehólyagot, amiben hemzsegtek az apró epekövek. Szóval egy nyavalyás epegörcs. Megkönnyebbültem, azt mondta, szinte biztos, hogy hazaengednek, aztán majd későbbre, megbeszélek a sebésszel egy műtétet, ha már nagyobb lesz a pici, addig meg diétával kordában tarthatom. Meg is nyugodtam, de a véreredményt meg kellett várni. Nagyon aranyos fiatal doktornő lett az orvosom. Azt mondta, ha a vérkép jó, akkor valóban hazamehetek. Hatalmas kő esett le a szívemről, már nagyon hiányzott Alex. Hogy velem ilyennek kell történnie szülés után...

Egyszer csak jön a doktornő, és falfehér, elkomorodik és azt mondja nincs jó híre. Én is elsápadtam, mert meg is jegyezte, a szívem a torkomban dobogott, úristen mi lehet. Talán rák? Attól féltem a legjobban. Aztán kibökte, hogy súlyos, heveny hasnyálmirigy gyulladás. Egy epekő elakadt az epevezetékben és ettől gyulladt be. Huh, gondoltam magamban, csak egy gyulladás, legalább nem komoly. Semmit nem tudtam a hasnyálmirigyről, nem gondoltam, hogy túl komoly lenne. Akkor lettem megint idegesebb, mikor mondta, hogy menjek a belgyógyászatra, azonnal felvesznek. Jaj, mondom nem mehetek haza, gyógyszerrel? Azt mondta, kizárt. Legalább a cuccaimért, könyörögtem. De nem. Már egy pillanatra se engedtek el.

Elfoglaltam a helyem a kórteremben és csak sírtam. Még csináltak este egy ekg-t. Már 9 óra is elmúlt, még mindig fájdalmaim is voltak és piszok fáradt voltam. De ezek semmik voltak ahhoz, hogy a 6 hónapos újszülött kisfiam anya nélkül volt otthon. Kérdeztem a nővért, hogy most hogyan tovább. Azt mondta infúzió, se inni, se enni nem lehet, amíg tart a gyulladás. Másnap csinálnak egy ERCP, epeút tisztítást, ami azt jelenti, hogy egy locsolócső méretű csövet tolnak le az ember torkán, persze bódult állapotban. Szerencsére, annyira gyenge volt a szervezetem, hogy jól sikerült a bódítás, úgyhogy csak haloványan emlékszem annyira, hogy azt mondja a doki, ne öklendezzek. Aztán aludtam 2 órát. Nagyon magam alatt voltam, nem látta, a végét, és a doki se tudott mit mondani, csak annyit, hogy nagyon súlyos, borzasztó magasak voltak az értékeim és amíg nem megy le, addig nem tud mit mondani. Közben a szobatársak, "aranyos" módon sztorikat meséltek arról, kinek hány rokona ismerőse halt meg hasnyálmirigy gyulladásban. Ekkor szembesültem igazán a helyzet komolyságával, és hogy a nővér, no meg az internet is alátámasztotta. A "jó" hangulatom még "jobb" lett, mikor másnap reggelre az egyik szobatársam meghalt. Sose láttam senkit meghalni, előtte korábban nem is találkoztam ilyen közelről a halállal és életemben először szembesültem azzal, hogy mennyire is mulandó az élet és elkezdtem félni. Félni a haláltól, hogy nem látom felnőni a kisfiamat. Párom öntötte belém az erőt, hogy ne hagyjam el magam, mert a fiamnak szüksége van rám. Másnapra mind fizikailag, mind ezáltal lelkileg is jobban lettem. Összesen 5 napig voltam étlen, szomjan. Jóindulattal, nem hivatalosan, az egyik orvos péntek délután hazaengedett. Igazából csak másnap szabadott volna, és abba is jóindulat volt, mert csak egy főétkezésem volt a kórházban és figyelték, hogy reagál a szervezetem. Mikor ez a szörnyű hét után megláttam a fiamat, zokogni kezdtem és hálát adtam az égnek, hogy itt vagyok.

A doki szigorú diétát írt elő, amit tartottam. Azt tanácsolta, hogy a gyulladás miatt a műtéttel még várjak. Ráér bőven. Én szerettem volna mielőbb túlesni rajta, de azt is mondták, hogy elmegy a tejem tőle, így emiatt viszont húztam volna. Míg bent voltam, Alexnek nem kellett tápszert adni, mert annyi tejem volt előtte, hogy a mélyhűtőt teleraktam.
Két héttel később, este 10 körül pénteken, begörcsöltem megint, sokkal nagyobb fájdalmam volt mint előtte. Nem tudtam felegyenesedni, folytak a könnyeim. Állítólag jobban fáj, mint a szülési fájdalom, sajnos ezt nem tudom, de akinek mind a kettőben volt része, az váltig állította. Berohantunk a kórházba, most csak vérvétel volt. És nagy megkönnyebbülésemre minden negatív. Addigra a fájdalmam is magától elmúlt. Azt mondta a doki, hivatalosan bent kéne tartania, de véleménye szerint, erre nincs semmi ok, úgyhogy saját felelősségemre hazamehetek. Hát természetesen így is lett. Vasárnap megint begörcsöltem, de akkor lépcsőztem a házban, és azzal el is múlt. Ezt nagymamám tanácsolta, mert a papámnak is volt annak idején epeköve, így tudott egy-két dolgot a témával kapcsolatban.
Egészen pontosan a hasnyálmirigy gyulladás után 6 héttel ismét begörcsöltem péntek délután, de nem volt vészes, vettem be nospát és valamivel jobb lett. Toporogtam, lépcsőztem, hogy jobb legyen. Hol jobb volt, hol rosszabb. Alex ekkor már 12 hetes volt. A mélyhűtőt újra teleraktam tejjel, mert előző alkalommal lefogyott, tejserkentő teát ittam, mert azért a kórház után megcsappant, hiába fejtem bent is. És milyen jól tettem.

Estig bírtam húzni a fájdalmat, ami egyre erősödött, míg Alex elaludt. Megpusziltam a kis fejét, elbúcsúztam tőle, mert valami azt súgta most nem jövök haza. Cucctáskát nem akartam vinni, meg le is hurrogtak itthon, hogy már így készülök, hogy ott maradok, így a táskámba bevágtam egy hálóinget és a telefontöltőt. Megint vérvétel, pozitív, de legalább nem hasnyálmirigy. Most a májértékek voltak magasak. Egyértelmű volt a vérből, hogy megint elakadt egy kő. Kérdeztem a dokitól, hogy ez hogy lehet, mikor annyira szigorúan tartottam a diétát, de azt mondta, ez sajnos ilyen, a diéta csökkenti az esélyeket, de attól még megeshet. Ugyanabba a szobába kerültem vissza, ahol korábban voltam, csak másik ágyra. Éjjel fél 1 volt, akkor már nem tudtam sírni, nagyon fáradt voltam. Éjjel hidegrázás tört rám, de nagyon, valami nem volt rendben, de dokinak nem mertem szólni, nehogy hosszabb időre fogjanak bent, de a fájdalmaim megint maguktól elmúltak. Másnap reggel mikor felkeltem, tört ki belőlem megint a fájdalom, hogy megint otthon kellett hagynom a fiam. Hát milyen anya vagyok én? - kérdeztem magamtól. Mért történik ez velünk, hogy ezeket a gyönyörű heteket, amit újszülött babámmal kellene töltenem, a kórházban kell? Hétvégét bent töltöttem. Volt pár fiatal is, akikkel összebarátkoztunk, aztán sokat beszélgettünk. Most annyival könnyebb volt, hogy nem voltam annyira rosszul és gyenge, illetve az idő is jobb volt, és párom behozta Alexet és sétáltunk az udvaron.
Hétfőn megint locsolócső nyelés volt. Ez alkalommal a bódítás nem sikerült túl jól, a doki is megjegyezte, hogy nagyon rossz voltam, mert ugráltam és sokáig tartott míg megtudta csinálni. Több mindenre emlékszem, de azért nem tiszta, nem voltam tudatában mit teszek, de most utána nem is tudtam aludni, hanem egyből felpattantam. Furcsa volt az előzőhöz képest. Borzasztó egy beavatkozás, nem kívánom senkinek. Szerencsére szerdán hazaengedtek. Ismét sírva köszöntöttem a fiamat. Most se kellett tápszert adni neki, mert megint volt szerencsére elegendő tej a fagyasztóban. :) Ennek nagyon örültem. Sokáig szerettem volna szoptatni, hogy erős immunrendszere legyen. Ez alkalommal viszont a doki lecseszett, hogy mért nem kértem még időpontot műtétre. Hát mondtam neki, hogy ő mondta. Azt mondta, ja tényleg a hasnyálmirigy miatt, de most már kérjek nyugodtan. Így is lett, következő héten felkerestem a sebészt. Ez volt május elején. De csak július elejére tudott időpontot adni. Tisztában volt a helyzet súlyosságával, hogy más nálam a helyzet a gyulladás miatt és hogy bármikor ismétlődhet. Azt mondta, sajnos előbb nem tud műteni, de amint egy pici fájdalmat is érzek, rohanjak be és soron kívül megműt. Nagyon aranyos volt. Én biztos voltam benne, hogy nem húzom ki a műtétig. Minden napom rettegésben telt, hogy vajon mikor kerülök vissza, és ha újra begyullad a hasnyálmirigyem, vajon kibírja-e a szervezetem. Nagyon féltem. De szerencsére nem történt semmi, és a megadott időponton jelentkeztem műtétre.

Reggel, mielőtt bementem volna, még megszoptattam Alexet. A műtétre csak délután került sor, mert baleset történt aznap és foglaltak voltak a műtők. De még jól jártunk, mert volt akinek másnapra tolódott. Nagyon izgultam, ideges voltam. Mikor ébresztettek, akkor még le is csesztem őket, hogy hagyjanak békén, épp kutyát sétáltatok. Mire kinyitottam a szemem és szembesültem vele, hogy hol vagyok, annyit mondtam, nem ezekkel a szavakkal, de olyan csúnyát ide nem szeretnék írni: A fenébe, tényleg műtöttek. Valaki röhögött, helyeselt és közölték, hogy minden rendben. 4-kor már magamhoz is tértem, férjem bejött, csalódottan láttam, hogy csupán 2 db epekövet vettek ki, a többi ugyanis a görcsökkel távozott korábban. Pedig az legelső uh leleten megszámlálhatatlanként tüntették fel a mennyiséget.

Egy órával később már mellet fejtem, mivel tele is volt. Nagyon sulykolták belém mások, akik így jártak, hogy el fog menni a tejem, de én ezt nem voltam hajlandó elfogadni, így fejtem. Borzalmas fájdalmaim voltak, fájtak a sebek, pedig nem voltak nagyok, fájt a hátam, a karom, a mellkasom. Folyt rólam a víz, szédültem a fájdalomtól, de csak fejtem. A császár után nem voltak ilyen fájdalmaim. El se akartam hinni.

Eltelt a nap, este 9-kor jön a telefon, hogy nem akartak idegesíteni, de most már nem tudnak mit csinálni, a pici nem eszik. Mi az hogy nem eszik? Hát délelőtt csak ordított, aztán egy ideje, csak bámul a távolba és nem csinál semmit, csak néz. Ideges lettem, tanácstalan, kitől kérjek segítséget. Hisz ott a tejci, mi a baja. Volt tartalék tápszer, mert most nem sikerült telepakolni a hűtőt, de az se kellett neki. Aztán az éjszakás nővér felajánlotta, hogy hozzák be, hátha tőlem elfogadja a cumisüveget, mivel az altatás miatt nem szoptathatok. Van egy üres steril szoba, oda mehetünk. Alig pár óra telt el a műtét után, tisztító cső lógott az oldalamon, de átbotorkáltam, kicsit szédültem, de nem volt vészes. Alex meglátott és azonnal mosolyogni kezdett. Én mindvégig higgadt voltam, nem voltam sem ideges, se szomorú, semmi. Hogy ne érezze. Leültem az ágyamra, karomba vettem, ő meg egyből fordult cicire. Aztán a szájába toltam a cumisüveget, eleinte ellökte, de egy-két próbálkozás után elfogadta, és majdnem mind kiitta. A nővérke, mint tapasztalt anyuka is csodálkozott, hogy ő ilyet még nem látott. Másnap már mindenkitől elfogadta a cumisüveget. Mivel első nap nem evett, így kitartott a tej míg hazajöttem. Szerdán ki is engedtek. Nagyon lassan gyógyult a seb, mivel sokkal kisebb volt, mint a császár, nagyon csodálkoztam ezen. A tejre nem görcsöltem rá, hogy megmarad-e vagy sem, úgyis már fél éves volt ekkor, kezdtük a hozzátáplálást, más baba ennyi ideig se szopik mégis egészséges.

Azóta eltelt két hónap, én még sokszor félek, hogy visszakerülök és begyullad a hasnyálmirigyem, pedig tudom, hogy ez nem lehetséges. De még valahogy lelkileg nem léptem túl ezen. Túl sokat voltam odabent a fiam nélkül. Viszont a tejem nem apadt el, sőt azóta úgy teleraktam megint a hűtőt, hogy már nem tudom, hova tegyem, pedig szopizik is, de ilyen sok van. :)
Remélem most már nem kell itthagynom a családomat és élvezhetem felhőtlenül az anyaságot...
(A cikket beküldte: Adri005)



Kezdő anyáknak: ami a könyvekből kimaradt!
Kezdő anyuka lévén csupán tapasztalataimat akarom összegezni. Én is elolvastam rengeteg könyvet a terhességről, vajúdásról, szülésről... mégis akadt nem egy-két olyan dolog, ami sehol sem volt leírva, pedig szükséges. »

A beszédészlelés és beszédmegértés
Gyakran előfordul, hogy a szülő, sőt talán a tanítónő sem érti, miért ilyen értetlen a gyerek. Miért kell neki mindig visszakérdeznie? Miért nem figyel rendesen? Hiszen érthetően elmondták a feladatot, mégsem képes hibátlanul megoldani. Nem, a gyerek nem a... »





Minden jog fenntartva © 2018, www.anyalettem.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyalettem.hu | WebMinute Kft.