Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Egyebek az anyaságról

Amikor nemet kell/lehet mondani... örökbefogadás

Amikor kiderül, nem lehet már babája az embernek, vagy elfogadja, vagy nem. Ha nagyon szeretne gyermeket, és megérik száz százalékosan a gondolat, akkor következhet a döntés, örökbefogadás. Hiszem, hogy erre meg kell érnie az embernek, a kapcsolatnak. És jön a várakozás, és később a csoda, a várva várt hívás, van gyerkőc. És a többi. Sajnos vannak esetek, amikor nagyon nehéz döntést kell hozni, és bár a szívünk szakad meg, de mégis nemet kell mondani.

Sokáig gondolkodtam, hogy leírjam-e a történetünket, a várakozást, az első kiajánlást. Ebben a témában olyan kevés információ jut el az érintettekhez. Így leírom, hogyan hoztuk meg a kemény, nehéz döntésünket.
Picit előre annyi, hogy két vér szerinti gyermekünk mellé várunk arra, hogy egy édes pici lány megérkezzen hozzánk. Második gyermekünk születésénél olyan komplikációk adódtak, amik lehetetlenné teszik, hogy megszülessen a harmadik nagyon várt gyermekünk.
Szóval, végigjártunk mindent, hogy kezünkben legyen a jogerős határozat, alkalmasak vagyunk egy egészséges kislány fogadására. Nem is telt el túl sok idő, a munkahelyemen voltam éppen, amikor megcsörrent az a bizonyos telefon. Remegett kezem, lábam, ahogy az ügyintézőnk kérdezte, éppen fogadóképesek vagyunk-e, mert lenne az országos listáról egy kislány. De ahogy lenni szokott, hozzátette, semmi nem biztos még. Mennyi kell egy várakozó anyai szívnek? Ennyi, remény... őrült telefonálgatásba kezdtem, ismerősök, akik ezen a területen valamelyest tájékozottabbak, mit jelenthet ez a telefon. Mindenki azzal biztatott, hogy csak úgy nem telefonálnak, biztos, hogy gyerkőc van a dologban. És jött a várakozás... több hét telt el, és semmi. Se egy újabb telefon, sem levél. A postásnak is szóltunk, hogy nagyon fontos levelet várunk, így sokszor inkább arra mentünk, amerre a postásunk járt, hogy hátha megkapjuk végre a várva várt információkat. De mindig maradt a semmi. Érdeklődtem a mi helyi ügyintézőnknél, de vagy nem tudtam elérni, vagy nem tudott semmit mondani.
Mivel azt tudtam, melyik megyében van a kislányunk, így egy idő után lesz, ami lesz alapon, felhívtam az illetékes TEGYESZ-t. Sikerült is beszélnem az ottani nagyon kedves hölggyel, aki elmondta, igen, valóban van egy kislány, és mi is ott vagyunk a listájukon, de csak harmadikként. Már egy család visszautasította a lánykát, éppen a következőnek van kiajánlva, már két hete, de nem válaszoltak még. A sorban viszont mi következünk. Néhány nap múlva érdeklődjek.
Teljesen lemondtam már, és csak sírtam, hogy ilyen közel voltunk a csodánkhoz, és lemaradtunk. De amikor legközelebb telefonáltam, azt mondta a hölgy, hogy visszautasították a csöppecskét, és mi vagyunk a következők. Az információk hiányosak voltak, megint csak maradt a várakozás.
A mi kis csöppségünk le volt maradva a fejlődésben, táplálási nehézségei voltak, másfél évesen kb. fél éves szinten állt fejlődésben. De nem tudtuk anélkül, hogy megnéztük volna, azt mondani, hogy köszönjük nem... Megadtuk az esélyt. Hogy jól döntöttünk-e, nem tudom. Ahogy bennünket szemlélt az a drága kislány, ahogy talán egy kis remény megcsillant a szemében, hiszen őt még soha senki nem nézte meg, a kis életét csecsemőotthonban töltötte. És most idegenek jöttek, akik csak rá voltak kíváncsiak, ajándékot is hoztak, és kizárólag vele foglalkoztak. Egész életemre belém íródott a tekintete. Tudom, hogy soha nem fogom elfelejteni. Ha a külső alapján kellett volna dönteni, abban a pillanatban hazahoztuk volna.
De sajnos ez nem ennyire egyszerű.
Megtudtuk, hogy a családja nagyon terhelt, testvérei, mint ahogy az anyukája is, szellemileg sérült. Úgy jöttünk el, hogy várunk egy vizsgálatra, és utána döntünk. De elkezdődött a beszélgetés, ennek a kislánynak mik az életkilátásai, milyenek az esélyei. Sajnos, ezt mi nem tudtuk felvállalni, erre nem mi vagyunk a megfelelő szülők.
És nem húztuk tovább az időt, mert ha egy pici félsz is van az örökbefogadó szülőben, nem szabad igent mondani. És bennünk nem kis félsz volt. Drágaságunkat hetente több alkalommal kellett volna különböző fejlesztésekre hordani, ami a városunkban nem is megoldott, így vidéki utazások kellettek volna. De mégsem ez volt a döntésünk végső oka. Akik örökbefogadtak, vallják, hogy ha elérkezik a mi időnk, a mi gyermekünk, akkor meg fogjuk találni egymást.
Mi a további várakozás mellett döntöttünk, bízva abban, hogy a kis drágának is megérkezik hamarosan a családja. Nagyon nehéz volt, és lelkifurdalást is éreztünk. De sajnos akkor az volt a megoldás. Ez idő óta már majdnem egy év eltelt, és a kislányunk még mindig várat magára. Viszont hiszem, hogy ahogy telik az idő, nekünk dolgozik, és minden nappal közelebb kerülünk a mi picikénkhez.
(A cikket beküldte: hepycica)



Bababorzalom - Avagy minden, amit a babákról nem akarsz tudni
Rengeteget gondolkoztam, hogy megírjam-e ezt a cikket. Hogy miért? Az olyanok miatt, aki majd kommentelik, hogy én egy szörnyű anya vagyok, és meg sem érdemlem a babám, vagy hasonlók. Nem lesz ilyen ember? Ááá, dehogynem. »

A szoptatásról
Két gyermeket szültem, így engem sem kerülhetett el a "szoptatni minden áron" hisztéria. Nem tudom szó nélkül hagyni ezt az erőszakot, ami egy amúgy természetes ösztön használatára szólítana fel, de azt hiszem, lassan túllő minden célon. Minden kismama álma, hogy... »





Minden jog fenntartva © 2019, www.anyalettem.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyalettem.hu | WebMinute Kft.