Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Egyebek az anyaságról

Anyává válni, ahogy én átéltem

Amikor egy nő babát vár, vagy még éppen csak a mikor jöjjön kérdése motoszkál benne, már eltervezi, hogy mit hogyan szeretne. De fogalma sincs, milyen érzelmi hullámvasútra száll fel... Ezzel én is így voltam anno.

Először is nem tudtam mikor is szeretnék gyereket, csak annyit, hogy harminc éves korom előtt szeretném az elsőt, és hogy legalább kettőt szeretnék. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy fel vagyok rá készülve, sőt megrémültem a pozitív tesztet látva. De tisztán emlékszem arra is amikor kiderült hogy már nyolc hetes terhes vagyok, szinte most is érzem azt a felemelő érzést. Aztán persze elterveztem, hogyan szeretnék szülni, hogy nem hagyom bábuként kezelni magam, végül mégis így történt, a boldog várandósság után jött egy könnyes, testileg-lelkileg megpróbáló szülés, majd a nehézségek.
Mint sok kismama, én is úgy gondoltam, minden jön majd ösztönszerűen és megy majd, mint a karikacsapás, hiába bújtam a könyveket, szülésfelkészítő tanfolyamot, lelkileg egyik sem készített fel igazán. Igen vannak ösztönös dolgok, pl. a picurt kezdettől fogva magabiztosan tudtam felvenni, megfogni, mertem öltöztetni DE a szoptatás nehezen indult. Senki nem mondta, sehol nem olvastam, hogy a hormonok "játéka" milyen érzelmi hullámvasútra fog rakni és képtelenségeken fogok sírva fakadni, és olyan dolgok is gyászreakciót váltanak ki, ami mások számára (gondolok itt akár a páromra is) érthetetlen lesz. És az az iszonyatos nyomás érzés, amikor is tudatosult bennem mekkora felelősséget vállaltam (úgy tudnám elmagyarázni, hogy amíg a kórházba voltunk, volt egy napi rutin, napi három szuri a császár miatt, este nyolc után vitték fürödni a manót, stb. ez valamiféle biztonságérzetet adott akkor a számomra, otthon meg először nem találtam a helyem, minden a régi volt, mégis olyan furcsa). Szerencsére viszonylag gyorsan túlestem rajta. Az nekem természetes volt, hogy kelni kell éjjel, hogy néha nyűgös lesz, de furcsa, hogy minden apró dolgon képes vagyok aggódni, hogy mennyire zavar, ha nem tudom miért sír (mindig azt hallottam, neked tudnod kell mi a baja, te vagy az anyja).
Aztán eltelt másfél év, belejöttem a babázásba, ami eleinte rémisztő volt, már rutinná vált. Elérkezettnek láttuk az időt egy kistesó érkezéséhez. Már a terhesgondozás alatt is egész más hangulatban voltam, köszönhetően az orvosi hozzáállásnak is. Számomra több megdöbbentő dolog is volt, az első gyerkőcnél nagy közöny vett körül, a másodiknál érdeklődés, kedvesség, udvariasság, mind védőnői, mind orvosi szempontból. Szülni is nagy önbizalommal mentem, és csupa jó történt velem, amikor ott voltunk, valami nyugalom szállt rám, éreztem itt nem történhet baj, meg mind az orvosok, mind a szülésznők felől fesztelenség áradt felém. Szerintem minden nőnek joga van ahhoz, hogy a szülés a legszebb, legemlékezetesebb élménye lehessen, még akkor is, ha nem tapasztalt fájdalmakkal jár. Ezt én másodjára megkaptam. Azt hozzátenném mindkét alkalommal ügyeletesnél szültem (a két doki közt ég és föld volt a különbség, az első dokit kétszer láttam a szülés után a cső eltávolításakor meg varratszedéskor, a második doki minden nap meglátogatott, mindig vidám volt, volt egy-két kedves szava, a hathetes kontrollra a terhesgondozóba hozzá kellett visszamennem és emlékezett rám). A kórházban töltött napok is vidáman teltek, valahogy úgy éreztem magam, mint akinek már rutinja van, nem voltam olyan elveszett.
Persze a babyblues-t most sem sikerült kikerülnöm, de most két nap volt nem két hét. Aztán itthon megint rám zuhant az a felelősségérzet, hogy most már két fiút kell ellátnom.
A legnagyobb nehézség lelkileg az volt, hogy sokszor nem tudtam, amit érzek teljesen normális ilyenkor, azóta több helyről, netről, újságból, könyvből utána olvastam. Sajnos ezekről teljes egészében sehol sem lehet olvasni, senki nem beszél, pedig szerintem fontos, biztos van olyan anya, aki még hasonlót sem élt át, ő szerencsés alkat.
Megosztom veletek, amit sikerült összeszednem:
- babyblues (lehangoltság szülés után, akár az egész gyermekágyas időszak alatt tarthat, akár azon is pityereg ilyenkor az ember, ha túl sokat alszik, vagy ha túl keveset a baba, de még azon is ha éppen egy pohár vizet adnak neki) nem egyenlő a szülés utáni depresszióval
- gyászreakció (amikor hiányzik a nagy poci, a régi megszokott életritmus, stb.)
- századszor is elmesélnéd a szülésedet (így dolgozza fel a nő az anyává válást)
- bűntudat érzés (ha valaki császárral szült, erős bűntudat gyötörheti, amiért nem tudott sima úton szülni, főleg ha ezt még lépten nyomon az orra alá is dörgölik )

Hogy mivel lehetne ezen enyhíteni? Ez egyénfüggő, de sok segítséggel az első hat hétben, mindezt tapintattal a kismama igényeit figyelembe véve. A kórházban a kórházi személyzet, főképp a csecsemős nővérektől némi emberség és segítőkészség, sajnos e téren elég rossz tapasztalataim vannak. Más kismamákkal való beszélgetés, együtt sétálás, ezt tapasztalatból mondom, hogy nagyon hatásos.
A legfontosabb pedig a tájékoztatás lenne, hangsúlyozom szerintem, mert olvastam olyan pszichológiai véleményt miszerint egy terhes nőt nem kell ilyen dolgokkal terhelni.
(A cikket beküldte: scorpiolady)



Megváltoztam: anya lettem
Mindig is tudtam, hogy az ember megváltozik attól, hogy anya lesz, hiszen ez egy teljesen más szerepkör. De nem gondoltam, hogy a világra is teljesen másképp fogok nézni, amint megtudom, hogy valaki növekszik a pocakomban. »

Kezdő anyáknak: ami a könyvekből kimaradt!
Kezdő anyuka lévén csupán tapasztalataimat akarom összegezni. Én is elolvastam rengeteg könyvet a terhességről, vajúdásról, szülésről... mégis akadt nem egy-két olyan dolog, ami sehol sem volt leírva, pedig szükséges. »




Minden jog fenntartva © 2020, www.anyalettem.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyalettem.hu | WebMinute Kft.