Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Élni akart...

Gyermeket várni öröm. Így voltam vele én is. Boldog voltam, lányom lesz és egészségesek vagyunk. Aztán a szülés után minden megváltozott. Az öröm könnyei hamar a bánatkönnyei lettek. Rémült, tehetetlen voltam és féltem. Az első 6 hét minden napja fekete volt. És ő azért van mellettem, mert megküzdött a helyéért és minden nap emlékeztet arra, hogy ne adjak fel semmit, mert ő sem adta fel.

Már volt egy gyermekem, amikor a férjemmel úgy gondoltuk, hogy még egy babát szeretnénk. (Fiam 2001-ben született.) Nem akart összejönni, ezért (szerintem hamar) feladtam, hogy nem lesz és ennyi. Aztán egyszer csak úgy gondolta a lányom, hogy megfogan és 2007 őszén megszületett. Bár iker terhességnek indult, ami kicsit ijesztően hangzott akkor, de a másik baba a 18. heti UH-on már elkezdett felszívódni. Ma már tudom, miért.
A terhesség az előzőhöz képest egy álom volt! Egyszer lettem rosszul, akkor viszont át a piroson és csikorgó fékekkel álltam meg egy benzinkútnál. Ez is csak azért volt, mert bevettem a vitamint, amit a dokitól kaptam. Azon az egy szemen kívül többet nem is vettem be! Minden eredményem szuper volt, bár a főtt ételeket nem nagyon ettem, de egész kora tavasztól a szülésig gyümölcsöt és zöldséget ettem, mint valami bio nyúl.
A szülés szuper gyors volt, bár pánikoltam (mert tudtam mi vár rám), de lányom is 4 óra alatt lett meg természetes úton. Szülés előtti hétfőn voltam UH-on, ahol azt mondták minden a legnagyobb rendben van, gyönyörűen fejlődik a hölgy. Csütörtökön (napra pontosan), pedig megszületett. Gyönyörű volt és rögtön mosolygott!! Sokkal felkészültebb voltam, így már az első nap volt tejem! Nagyon boldog voltam! Alig vártam, hogy hazamenjünk. Azok voltak az igazi boldog percek.
A kórházból hízva indultunk haza, ahol elkezdődött a rémálom. Nem! Az alvás rendben volt! Hazatérésünk másnapján Adri hányni kezdett. Pontosabban, amit megevett, azt kibukta. A doktornő többféle tápszert felírt, ami a bukós babáknak van, de nem vált be. Anyatejet csak ritkán kaphatott, mert kibukta. Szegény babám 3 napig kísérleti nyulat játszott, közben pedig fogyott. Én rettenetesen ideges voltam, amitől a tejem apadni kezdett. A doktornő 2 nap után csinált egy gyors tesztet és azt mondta azonnal menjünk a Bókai Klinikára, mert valószínűleg gyulladás van a buksiban. Ez volt a kezdet. A rémálom kezdete!
A klinikán az intenzívre kerültünk, mert mire beértünk Adri tiszta vörös lett. Állítólag allergiás reakció volt (nem tudom mire, mert akkor már nem szopizott, hiszen kibukta). Nagyon rosszak a vénái, ezért a két karján, a két kézfején, a két lábán nem sikerült vért venni vagy infúziót bekötni, így maradt a feje. Egy ideig sírt, de aztán beletörődve feküdt és amikor nógatták, hogy sírjon, akkor sem tette. Egy második vizeletvizsgálat kiderítette, hogy nincs gyulladás, de a biztonság kedvéért csináltak egy UH-ot a fejéről. Az eredmény: hidrocefalus. Akkor még nem értettem, nem akarta az agyam megérteni, hogy mi is az. A belosztály főorvosa később elmagyarázta, hogy nem kell izgulni, mert annyi híres embernek például Da Vincinek is ez volt a baja. Zavarodottan álltam és kértem, hogy magyarázza el mi is ez, mert nem értem. Veleszületett vízfejűség. A hidegzuhany, a forróság és minden, ami létezik átfutott rajtam. Megállt az idő és én nem hittem el. A terhességem alatt nem történt velem semmi. Minden vizsgálaton rendben voltam. És most azt mondják, hogy ez a tökéletes baba a karomban a tökéletes formájú fejecskéjével beteg. A műtét elkerülhetetlen volt, mert nőtt a feje. Azt nem tudták megmondani, hogy mitől alakult ki, azóta se tudják.
A klinikán a Ronald házban voltunk 1 hétig, amíg át nem kerültünk az Amerikai útra a műtétre. Azért maradtunk bent, mert Adri etetését figyelték, mivel a víz az agy egy olyan részét nyomta, ami miatt mindig kibukta az ételt, ettől fogyott. Közben voltunk egy vizsgálaton, ami kiderítette, hogy allergiás az én anyatejemre. "Csodálatos!"- gondoltam, van tejem, megy a szoptatás is és mégsem adhatom neki. Borzalmas érzés volt, pedig a fiamnál nem nagyon volt tejem, hamar tápszeres lett. Amikor magamhoz öleltem vagy meghallottam a hangját, azonnal feszülni kezdett a mellem. Fájt a lelkem és össze voltam zavarodva.
Nem tudtam senkivel igazán megbeszélni a dolgot. A férjem külföldön volt, nem tudtam, hogyan mondjam meg neki. Később megtudtam, hogy amikor elmondtam, 2 napig csak sírt. De még így is neki volt könnyebb. Az Amerikai úton az információáramlás erősen blokkolva van! Azóta is utálom őket! A doktornő, aki megvizsgálta úgy beszélt velem és a betegségről, mintha nátha miatt mentünk volna oda. Biztos nem én voltam az első, de nekem ez volt az első ilyen történés az életemben. A kérdéseimre nem nagyon kaptam választ.
A műtét előtt 3 nappal közölték, hogy a shunt beültetése után egész életében ápolni kell. Lefagytam és mozdulatlanul hallgattam tovább, miközben a könnyeim csak folytak le az arcomon. Az agyamban zakatoltak a gondolatok, a doktornő hangja bár halk volt, minden szava kalapácsütésként hatott. Amikor befejezte és kérdezhettem (mert nem szólhattam közbe!) lassan hátrafordultam és ránéztem anyukámra, aki a lányomat fogta karjában a folyosón. Kérdeztem a doktornőt, hogy mozgássérült vagy szellemi fogyatékos lesz-e a lányom (el sem hittem, hogy ezt kellett kérdeznem), de csak azt mondta: - Mindent, amit tudnia kell elmondtam. A műtét előtti napon találkozunk. Viszontlátásra. - kezembe nyomta a papírokat és én üvölteni szerettem volna. Kértem, hogy válaszoljon, de azt mondta mennie kell és elsietett.
Kétségbeestem, egy gyönyörű alvó baba várt a folyosón és nem tudtam, milyen jövő vár rá. Zavart voltam, nem tudtam és nem is akartam beszélni senkivel. Akaratlanul is csak folyt a könnyem a műtétig, 1 hónap alatt visszafogytam 69 kg-ra (85 kg-val szültem), enni nem tudtam, csak sírni. A klinikán ugyan elmagyarázták, hogy nem feltétlenül a gyereket kell ápolni, hanem a shunt-öt, de ez már nem jutott el a tudatomig. Zombiként jöttem-mentem, csak Adri-baba mosolygós arca adott egy kis erőt, ahányszor csak ránéztem.
Minden napom imádsággal telt, mert nem maradt semmi más, akiben bízhattam volna. Nagyon lassan teltek a napok, csak vánszorogtak, mint én. Aludni sem bírtam. Kicsit nyugtatott a tudat, hogy a kórházban is a lányom mellett lehettem. Aztán eljött a nap és átmentünk az Amerikai útra. Ott szomorúan tapasztaltam, hogy mindenki érzéketlen (nekem annak tűnnek most is), persze enélkül, hogyan lehetne egy agysebészeti gyerekosztályon dolgozni! (Ezért bocsánat minden ott dolgozó nővérnek!!!) A doktornő továbbra is érzékelten és részvétlen maradt, elmondta a műtét lezajlását és megkérdezte, hogy szoptatom-e a gyereket. Mivel nem szoptattam, mert addigra elapadt, nem maradhattam ott vele.
Ezt már nem bírtam elviselni és első este egyedül ültem az autóban a garázsban, és üvöltve sírtam. A kétségbeesés, a lányom hiánya és minden fájdalom kijött belőlem.
A mai napig sírok, ha arra az időre gondolok. Egy nap kétszer volt látogatás, akkor azok voltak a boldog órák. 2x1 óra minden nap! Kivéve a műtét napját. Aznap nem lehetett bemenni hozzá.
Amikor vitték a műtőbe rám nézett és... olyan árvának tűnt. Az altató orvos (aki az egyetlen volt érzésekkel!) ringatta és simogatta, miközben vitte a műtőbe. A műtét 45-50 percig tartott. Amikor hozták ki a csöpp kis fején egy nagy kötés virított és úgy nézett ki, mint egy játékbaba. A kötés leszedése nagyon "kedves" volt. Egyszerűen letépték és kész!! (Én otthon a ragtapaszt is egy kicsit bealkoholozom, hogy ne fájjon nekik.) További 1 hétig voltunk bent az Amerikai úton. amíg ott voltunk, Adrika egyszer sem mosolygott. Látszott rajta a fájdalom, de ennek ellenére csöndben volt. Az egyik orvos azt mondta, hogy a lányom egy csoda. Annyira jól viselte a műtétet és az az utáni időket, hogy Isteni csoda. Az anyai ima ereje! (Ami még a kórház "javára" írható, az, hogy amióta megvan az én babám, azóta egyedül alszik a kiságyban.) Mielőtt hazamentünk mondták, hogy a mozgásában le van maradva és tornáztatni kell. Ajánlottak egy módszert, aminek köszönhetően ma a mozgásán egyáltalán nem látni, hogy mi történt vele.
Most a lányom 2,5 éves. Egy boldog szőke kislány, aki még csak most kezd beszélni. Túl vagyunk már két kontrollvizsgálaton és rendben vagyunk. A rémület, ami akkor eluralkodott rajtam, ma már csak emlék. Az élete első hónapja egy küzdelem volt, amiben nem segíthettem. Élni akart és megküzdött a lehetőségért. A shunt rendben van, fejlődéstől függően 4-5 évente kell műteni. Utoljára 16-18 éves korban.
Amikor ránézek, mindig eszembe jutnak azok a hetek, a rémálmok. Minden nap megköszönöm az Égnek Őt! Az orvosok azóta sem lettek bőbeszédűek, de az internet segített, hogy megtudjam mi is a baja, hogy hogyan zajlik a műtét és mire kell figyelni. Ma már a haja takarja a műtét helyét, de ki lehet tapintani. Csak azért írtam le a történetemet, hogy ha valaki esetleg hasonló cipőben van és idetéved, tudja, hogy van remény! MINDIG!!
(A cikket beküldte: flyer32)



Szülés utáni napok
Kisfiam, Bence Richárd császármetszéssel látta meg a napvilágot, 2000. június 1-én, 9:39-kor. Nem sírt fel azonnal, két perc kellett, hogy magához térjen, amit később a 4X-es köldökzsinór tekeredéssel magyaráztak. Ám én abban a pillanatban még nem tudtam erről... »

Gyermekvilág
Weöres Sándor a magyar gyermeklíra egyik legkiemelkedőbb alakja, és véleményem szerint minden édesanyának „kötelessége” megismertetni gyermekével ezeket a rövidke versikéket, megidézve ezáltal egy teljesen más világot. Ehhez nyújtok némi segítséget: »




Minden jog fenntartva © 2021, www.anyalettem.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyalettem.hu | WebMinute Kft.