|
|
Kategória: Családi viszonyok Látogatók várjanak!Szülésemről, illetve az azt követő néhány horrorba illő napról szeretnék írni.Én magam azt hittem, imádni fogom a látogatókat, akik a kisbabánkat csodálni jöttek, ma már azt mondom, az első hétre az ajtóra lakatot kellett volna tennem. Minden kismamának ajánlom figyelmébe történetem! Még nagy pocakkal is, utolsó előtti nap a szennyeskosárral cipekedtem. Főztem, vasaltam, mostam. Amikor elmentem vásárolni, senki nem vette volna ki a kezemből a rekeszes üdítőt, vagy a hat-hét kilós súlyú táskákat. Párom nem tudott segíteni, reggeltől estig, sokszor szombaton is dolgozott. Így magam oldottam meg mindent. Titkon kívántam, valaki segítsen, de nem volt jelentkező... Aztán elteltek a hetek, hónapok, ideje volt szülnöm. Sok helyen olvastam, hogy a babát nem kívánják a látogatóknak mutogatni az első néhány hétben. Én úgy gondoltam, miért ne? Hisz büszke vagyok rá, legszívesebben az egész világnak üvölteném majd, hogy gyertek! Nézzétek meg! A szülés napja elérkezett. Férjem végig mellettem volt. A baba megszületése után húsz perccel mindenkinek telefonált, és elmondta az örömhírt. Másnap úgy döntöttem, haza akarok menni a kórházból, mivel a páromnak nem adtak szabadságot csak két napot. Mindenképpen azt akartam, hogy megszokja a kicsi lányát, na meg, hogy segítség nélkül belejöjjünk a dolgokba. Kerestünk egy védőnőt, aki vállalta, hogy mindennap meglátogat itthon. Hazaérkeztünk. Alighogy letettem a fenekemet az ágyra, már a lakás előtt kiabáltak fel a kíváncsiskodó szomszédok. Párom azt mondta, épp etetek. Mindhiába, fél órán belül már az ajtón csengettek. Az első csoport öt tagból állt. Az egyik sört hozott, a másik a két kisgyerekét, a harmadik szétterült a kanapén, és a televíziót felhangosította, programot keresett. A babám visított, hisz éhes volt. Elvonultam volna etetni, de kérdésekkel traktáltak, lehetetlen volt szabadulni. Kemény két óra hossza után távoztak, de már a következő látogató az ajtóban várakozott. Nem akartam elküldeni, nehogy megsértsem, hát betessékeltem. Párom gyors vacsit készített nekem, na de a látogató is megéhezett... Aztán este 9-ig ült és csak nézett, nézett. Majd telefonált a testvérének, hogy jöjjön ő is, megcsodálni a picit. Nem telt el tíz perc, itt termett. Majd este 10-kor hazatávoztak nagy nehezen. Ekkor a babám két napos volt! Hulla fáradt voltam, aznap éjjel se nem ettem,se nem aludtam. Másnap reggel az ágyból újabb vendégek keltettek. Most egy üveg pezsgővel köszöntöttek. A baba aludt, kérdés nélkül felkapták az ágyból, és addig rázták, míg fel nem ébredt. Felébresztették, majd a baba elkezdett sírni. Most azt mondták, azért sír, mert éhes. Megetettem. Tovább sírt, állítólag azért, mert nem jól tartottam a kezemben, és megnyomhattam. Már a sírógörcs kerülgetett, hogy mikor hagynak nyugton, hisz se nem ettem, se nem zuhanyoztam... De csak nem hagyják a babát. Bemennek a konyhába egy szünetet tartani, kérdés nélkül rágyújtanak. Kotyvasztanak valamit, amitől állítólag sok tejem lesz. Undorodom még a szagtól is...Este hatkor képesek voltak elhagyni a lakást. Jön a következő házaspár. Itt már nyugodtabb a helyzet, nem fogdossák a babát, viszont nem veszik észre az órát, és csak este tizenegykor távoznak. Már-már a kiborulás szélén tartok, de nem adom fel. Másnap a látogatóm csak délután kettőkor érkezik, viszont erőszakoskodik, hogy menjünk sétálni, vásárolni. Hiába magyarázom, hogy még korai, hisz egy pár napos babáról van szó. Aztán ő okoskodik, hogy ilyen teát vesz, olyan teát vesz a babának. Hiába mondom, hogy nem kérünk, köszönjük. Csörög a telefon, felveszem. Amíg a telefonban elmélyülten beszélek a védőnővel, azt veszem észre, hogy felkapják a babát, és cumit nyomnak a szájába. Mutatom kézzel, hogy ne, de még akkor se értenek, mikor a baba üvölt. A telefonbeszélgetést abbahagyom. Ki akarom venni a karjaiból a gyereket, de úgy tesz, mintha én lennék a vendég, és ő az anya. Nehezen visszaharcolom a babát. Pelenkáztatok, könyörögnek hadd csinálják ők. Elutasítom, mivel kezdő vagyok, magamtól akarom megtanulni. Nehezen kitessékelem a lakásból, egyedül maradok, sírógörcsöt kaptam. Sírtam, és sírtam. Úgy éreztem, megfosztanak a gyerekemtől. Aznap sem bírok enni, remegek az idegtől. Párom kénytelen aznap éjjel a picire figyelni, mert én ideges vagyok. Egy nappal később egy újabb hölgy jelent meg, aki tízszer elhajtotta, hogy a gyermekem haját azonnal le kell vágni, különben beteg lesz. Hozzá teszi, kenjem be a cumit csokival és úgy adjam a szájába a babának. Azt is mondja, ne használjak a baba bőrére semmit csak vizet. Besokallok, és hangosan kijelentem: Én vagyok az anyja, tudom, mit csinálok! A tegnapi látogató is visszatért, ő kijelenti, hogy én menjek főzni, mosni, stb., ő addig elviszi a gyereket vásárolni. Betelik a bili. Az első néhány napban a gyereknek szüksége van az anyjára. Nem szabad megzavarni,hogy mindig idegen kezében van. Miért nem azt ajánlották fel, hogy ők mosnak, takarítanak, én addig nyugodtan lehetek a babámmal? Nem ezt senki nem vállalta be. Mindenki csak a babázást élvezte. A porszívót senki nem vette volna a kezébe. Egy tányér ebédet senki nem küldött volna. Elegem lett. Magamra zártam az ajtót. Csengettek, nem reagáltam. Telefon csörgött, nem vettem fel. Aznap még nagyon ki voltam borulva, elveszettnek éreztem magam. Aztán összeszedtem magam. Míg a baba aludt, addig én elmosogattam, lezuhanyoztam, mikor felébredt, egyik karomon a baba, másikban a porszívó. A babát etettem, addig én is lenyeltem egy pár falatot. A párom este hazajött, én gyorsan kimostam, és vasaltam. Hétvégén főztünk, hogy három napra elég legyen. Helyreálltam. Helyreállt a családi rend. Látogatók kitiltva. Megfogadtam, és szeretném, hogy minden kismama, de főleg azok, akik szintén egyedül, család nélkül vannak, semmiképp ne fogadjanak senkit egy hétnél hamarabb. Sőt még a két hét is belefér. Képet lehet küldeni telefonon a babáról, beszélgetni is lehet, de a lakásba, a magánéletbe idegeneket, szomszédokat, távoli rokonokat nem szabad beengedni. A baba születése minden gondot elfelejtet, de a nagyszámú, nem várt látogatok képesek tönkretenni az atmoszférát! Azoknak, akiknek ismerősük vár babát, szintén szeretném kiemelni, hogy várjanak, ne azonnal rohanják le az anyukát! Ha mégis, akkor ne tovább húsz percnél, és mindent a szemnek, semmit a kéznek! Egy baba születése mindig örömhír, és mindenki izgatott, kíváncsi, de egy rossz lépés hamar tönkreteheti a bizalmat! (A cikket beküldte: Eliott)
|