|
NemPihegtem, száguldott az ereimben a vér, a szívem őrülten zakatolt.A testem ösztönösen reagált minden érintésre, amit tőle kaptam, és nem szégyenkeztem miatta. Lehunyt szemmel idéztem fel azt a pillanatot, mikor a fejem a karján pihent, fellestem rá, gyöngén, erőtlenül, olyan érzéssel, mintha több réteg puha takaróba süppedtem volna. Felidéztem a mosolyát. A sok beszélgetést. Lelassultak a mozdulataim. Észrevette. – Aludjunk? Próbáltam húzni-halasztani a választ, de végül mégis kimondtam. Kiskifli-nagykifli póz. Egészen reggelig. Aztán egy kis beszélgetés, majd úgy húztam be magam után a szoba ajtaját, hogy jó ez így. Kiültem a saját szobám ajtaja elé, macskás mozdulatokkal nyúltam el a széken. Mélyen leslukkoltam a cigit, majd fél mosollyal néztem, ahogy végigmegy a folyosón. Megállt, futó csók, tovább ment. Van ez így. Amikor a vágy nem erősebb az érzelemnél. Mikor úgy döntesz, hogy mégsem, mert nem tudnád elviselni, hogy máskor nem lesz melletted, és nem nézheted, ahogy mosolyog. Olyankor néha jobb megállni. Elnyomtam a csikket, felöltöztem, majd elhagytam az épületet. Nem akartam látni, mikor elmegy. Szerző: Domán Jázmin Megjelent partneroldalunk a Netbarátnő hozzájárulásával. (A cikket beküldte: netbarátnő)
|