Kategória: Egyebek az anyaságról

Szülés utáni kálvária

Szintén depresszió. Szerencsére meggyógyultam, de hogy kimaradtam a kislányom életéből, azt soha nem fogom megbocsátani magamnak, bár most már azon vagyok, hogy ne szakadjunk el egymástól és minél több időt töltsek el vele.

Sajnos én is beleestem a szülés utáni depresszióba. Mikor hazajöttünk kezdődött azzal, hogy nem tudtam szoptatni, és ez teljesen kiborított... egyszerűen nem ment, pedig volt tejem. Féltem attól, hogy egyedül maradok a babámmal itthon és nem leszek képes ellátni. Hajlamos vagyok sajnos egyébként is a depresszióra. Tápszert kellett adnom a babámnak. Körülbelül két hét volt, mire a depresszió eluralkodott rajtam, egész nap csak sírtam, öngyilkossági gondolataim voltak, meg hogy a babámat is bántom, miközben bűntudatom volt, hogy nem szeretem a babámat és bántani akarom, pedig ő végképp nem tehet róla, hogy a világon van.
Szerencsére volt annyi erőm, hogy ezt beláttam és segítséget kértem az anyósomtól (na meg ő is figyelt rám és két napig faggatott, mire elmondtam), aki elvitt a háziorvoshoz, ő meg beutalt a kórházba. A kórházba rendesek voltak velem, bár egy kicsit nehéz volt bevallani, hogy mit is érzek és miket gondolok. De türelmesen megvárták. Először csak engem hallgattak meg majd anyósomat is. Ő vitt be végig mellettem volt és mindennap bejött meglátogatni a férjemmel együtt. Éreztem, hogy szeretnek, mellettem állnak és ez is sokat segített.
Volt bent az apósom is meg anyósom édesanyja, csak a szüleim nem.
Sokszor behozták a babámat is, hogy lássam. Jártam a kórházon belül egy pszichológushoz, akinek szintén hálás vagyok, mert sokat segített. A szobatársaim is sokat segítettek, sokat nevettünk együtt, próbáltak vigasztalni és bátorítani, hogy meg fog ez változni.
Volt egy szobatársam, aki babaúszást oktatott és már volt két gyereke, sőt már unokái is. Vele még mindig tartom a kapcsolatot, bár találkozni azóta nem találkoztunk, mióta kikerültünk a kórházból.
Először csak hétvégékre engedtek haza, ilyenkor csak felügyelet mellett lehettem a babámmal, akire nagymamám, anyósom, anyósom anyukája vigyázott. Sokszor átjött a szomszéd lány is, ő neki is van egy, most 2 éves kisfia. Amikor végleg kiengedtek, leköltöztem a babámmal anyósoméhoz és őszig ott voltam.
Most már nem szedek gyógyszert, de a babám sajnos nincs velem, amit egyre nehezebben viselek és érzem, ha továbbra sem kerül vissza hozzám, ismét beleesek a depresszióba.
Úgyhogy most azon vagyok, hogy visszaszerezzem a babámat, aki már egy éves és megtette az első önálló lépéseit. Keresztszüleinél van már öt hónapja és hetente látom csak. De most már jól vagyok és szeretném én nevelni, mert nagyon hiányzik. Most úgy néz ki, költözünk le Szigethalomra, így végre velem lehet megint.
Soha többé nem fogom elengedni, de elfelejteni se fogom azt, hogy amíg távol volt tőlem, mennyi mindenről lemaradtam, amit már soha életemben nem fogok tudni bepótolni.

(A cikket beküldte: szasza14)

Munka és család
Mi nők szeretünk bizonyítani. Szeretjük megmutatni a világnak, hogy mindig mindenhol helyt tudunk állni, vagyunk olyan belevalóak, mint a férfiak. Éppen emiatt alakult ki a férfiak szemében, hogy egy nő képes egyszerre karriert építeni és családot vezetni. De tényleg így van? »

"Te csak otthon vagy..."
Ismerős ez a mondat? Megkaptam én is párszor... és rájöttem, hogy valamilyen szinten tényleg így van, ahogy nő a gyerek a napok egyre csak rövidülnek, a munka beköszöntével pedig megváltás a buszon könyvet olvasni. »