Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Egyéb babás témák

Tényleg ennyire fontos a baba neme?

Valójában egész életemben elkísért ez a kérdés - hiszen gyakorlatilag ennek köszönhetem az életemet is. De igazán csak azóta foglalkoztat, amióta maga is életet adhattam egy csodálatos kisgyermeknek.

Azt is megkaptam, hogy fiús anyukaként nem is érthetem. És azt is, hogy a lelkem mélyén biztosan akarok én is egy kislányt. Nos, igen - szeretnék még legalább egy gyerkőcöt, de hogy fiú legyen-e vagy lány? Az attól függ, melyik nap kérdezik: ha a kis minivihar, aki a fiamnak álcázza magát épp egész nap hisztizik, lányt szeretnék. Amikor meg puszilgat és hozzám bújik, még egy fiút. Azt hiszem, úgy lesz ez is, mint először: amikor megmondta az orvos, hogy mit is lát az ultrahangon, boldog voltam attól, amit mond.

Sosem hibáztattam édesanyámat, amikor elmesélte, a bátyám után ő többet nem akart gyereket. 20 plusz kiló, egy nem éppen könnyű terhesség, 12 óra vajúdás, mindenféle fájdalomcsillapítás nélküli szülés éppen szilveszterkor - még gyerekfejjel is érthetőnek tűnt, hogy nem akarta újra átélni. De aztán mégis megtette. Mégpedig azért, mert a családban mindenki, főleg a nagypapám rágta a fülét, hogy a kisfiú mellé igenis kell még egy lány is. Hogy miért? Hát, én ezt a mai napig nem teljesen értem, de talán nem túl önző dolog azt állítanom, hogy örülök papa kitartó unszolásának. Ha pedig még azt is tudnám, hogy sikerült a szüleimnek ilyen pontosan teljesíteni a kívánságát, már gazdagabb lehetnék, mint Bill Gates.

Bár sose volt tudatos, a családban mindig éreztem, hogy lányként én valamilyen szinten mégiscsak másodlagos vagyok, hiszen a bátyám fogja tovább vinni a család nevét. Mintha valami nagy, nemesi család lennénk, hatalmas földbirtokkal, aminek az örökléséről nem is álmodhatok.
A születésnapi "hogyan születtél meg" történetek elmesélésén túl azonban nem foglalkoztatott sose ez a kérdés.

Aztán egyszer csak leérettségiztem, sőt, már az első érettségi-találkozómon találtam magam. A régi osztályból még szinte senki nem találta meg élete párját, nem hogy megházasodott volna. - Én sem, pedig akkor már tudtam, hogy a párom lesz az az egyvalaki, aki mellett le akarom élni az életem.
Az egyik volt szobatársam viszont nem hogy megtalálta, vagy férjhez ment volna, már a fél éves kislányát is fel tudta mutatni az elmúlt 5 év "terméseként". Míg mi a már megszerzett vagy épp folyamatban lévő diplomáinkkal igyekeztünk kedvesen túllicitálni egymást, ő a gyerekről mutatott képeket. Nekem, aki 4 évig laktam vele, hamar feltűnt, hogy valami mégsincs rendben. Az is rögtön kiderült, mi ez, amikor megjelent a férje, a lelkész úr. Mintha a gyerek nem is az övé lett volna, a babakocsiban tolta a találkozó színhelyéül szolgáló étterem elé, de rá sem nézett az édesen alvó gyerekre. Nem sokkal később meglátogattam őket - és bár a régi szobatársam sose vallotta be, a férje nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy lánya született. Neki, a tökéletes férfinak a példa értékű életével, mégis "csak" egy lánnyal kezdődik az utódok sora. A csalódottságát csak úgy tudták oldani valamelyest, hogy újra próbálkoztak, és ekkor már egy kisfiút hozott az a bizonyos gólya, vagy jelen esetben az isteni gondviselés.

De nem ők az egyetlenek. Az egyik unokatestvéreméknél hasonló a helyzet. És bár ő egészségügyis dolgozó, sosem akarták tudni a terhessége alatt, hogy vajon milyen nemű gyermek növekszik a szíve alatt. Apuka számára egyértelmű volt: csakis fiú lehet - mindenki így is készült. Csak a gyermek nem, mert ő a szülőszobába képes volt kis fütyi nélkül érezni. Az újdonsült apuka pedig gyakorlatilag már a kórházban elkezdte fűzni az újdonsült anyukát, hogy mielőbb hozzanak össze egy kistestvért, aki természetesen csakis fiú lehet.
A helyzetben az a szomorú, hogy a kislány most lesz 6 éves, az öcsi 4 múlt. Együtt járnak oviba, mert hát együtt kell. De a kislány is érzi, hogy a kisfiúval másként bánnak - nem meglepő módon erre ő meg úgy reagál, hogy nem ad neki puszit, nem játszik vele, és persze még ezért is ő kapja a büntetést.

Én is hamar szembesültem azzal, hogy bár mindenhol mindenki azt hangoztatja: "mindegy milyen nemű, csak egészséges legyen", azért első gyereknél szinte elvárás, hogy fiú legyen.
Párom nagybátyja csak ennyit kérdezett, amikor hallotta, mi már tudjuk a nagy titkot: "És fiam, első osztályú szülő leszel?" - És bár általában gyorsan vág az eszem, eltartott egy darabig, mire leesett, hogy a kérdés arra vonatkozik, hogy fia lesz-e?

Egy barátnőm, akinek sokat köszönhetek, épp egy évvel előttem szülte meg a kisfiát. Nem tervezett baba volt, és nem is gondolta senki, hogy lesz testvére.
A kisfiú után anyuka viszont mindenképp szeretett volna egy kislányt, akkor is, ha már az első terhessége is kész pokol volt. Hát, ha lehet, a második még rátett egy lapáttal. Majd az év elején ismét fia született. Nem akarta elhinni, pedig az összes ultrahangon egyértelműen látszott - mégis a szülőszoba felé menet is hangot adott a reménynek, hogy talán mégis kislány.
Már az első gyerekkel és a falkányi kutyával se bírt, most pedig már a következő gyereket tervezik, aki már csak lány lehet.

Gondoltam rá, hogy összeismertetem egy volt kolléganőmmel, aki két kislány büszke anyukája. Ő sem akart eredetileg nagycsaládos lenni, de a férje sem (és ő sem) akart belenyugodni, hogy nincs "trónörökös" a családban.
A harmadik baba szintén lány lett. Bármennyire is próbálta palástolni a csalódottságát, látszott a kolléganőm arcán, mennyire bántja, hogy nem fiút hord a szíve alatt. - Egészen a terhessége 6. hónapjáig. Akkor ugyanis egy rutinvizsgálatot tragédia követett: nem volt szívhangja a babának.
Meg kellett születnie a kisangyalnak, talán akkor már komolyan gondolták ők is, hogy "csak egészséges legyen"...

Talán kicsit hosszúra sikerült az eszmefuttatásom, de remélem, aki elolvassa, elgondolkodik rajta. Nap mint nap látom, hány gyerekkel nem bánnak olyan szeretettel, amivel kellene, amit megérdemelne, pusztán azért, mert nem kisfiúnak vagy éppen kislánynak született. És a szülők fel sem ismerik, milyen boldogtalanná teszik saját gyermeküket, vagy unokájukat, unokaöccsüket-húgukat. Fel sem ismerik, milyen nagy kincs van előttük!
(A cikket beküldte: szafaripók)



Megtartani a nagymamát
Egy asszony, aki nem kíváncsi a családjára. Érthetetlen és fájó. Anyósom változásáról szól a cikkem. Szeretném, ha a kisfiamnak és a születendő kisbabámnak lenne nagymamája, de úgy tűnik nem lehet. Én megtennék bármit, gyakorlatilag sok mindent meg is teszek,... »

Az érem másik oldala
Én nem egy szokványos szüléstörténetet szeretnék megosztani veletek. Tudom, a legtöbben boldogan élik át a terhességet, a szülést és az anyaságot. Velem sajnos nem így zajlottak le ezek az események, amelyek egy nő életében a legboldogabb időszakok szoktak lenni.... »




Minden jog fenntartva © 2020, www.anyalettem.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyalettem.hu | WebMinute Kft.