|
|
Kategória: Anyai bánatok Vennék egy barátot az SNI-s gyermekemnekEgy speciális nevelési igényű, amerikai kislány édesanyja nem bírta tovább nézni, hogy a lányának nincs barátja, senki sem hajlandó játszani vele. Végső elkeseredettségében feladott egy hirdetést, hogy fizet azért, ha valaki eljön hozzájuk és együtt tölt egy kis időt a gyerekével."Tudom, hogy szomorú, de szeretnék venni a 7 éves SNI-s kislányomnak egy barátot. Megkésett beszédfejlődésű, tehát egy 2-3 éves kisgyermek szintjén tud beszélni, néha nehéz megérteni, de nagyon szeretne valakivel játszani a nyáron. Szeret a szabadban lenni (van egy trambulinunk, hintánk és medencénk), szeret színezni, babázni. Egész idő alatt itthon maradnék én is. 10 dollárt ajánlok óránként, 1-2 alkalommal hetente. Rugalmas vagyok az időbeosztást illetően, csak annyit kérek, ha azt mondod, hogy jössz, akkor gyere is, mert nem szeretném a reményeit összetörni. (...)" Több száz ember reagált a hirdetésre. Voltak, akik együttérzésükről biztosították a családot, voltak, akik meg is könnyezték a helyzetüket. Voltak sorstársak, akik hasonlóan elkeseredettek a barátok hiánya miatt. Nagyon sokan megosztották, hogy a saját gyerekkorunkban hogyan vészelték át a magányosságot. Több anyuka is jelentkezett, hogy közös játszónapot szervezzenek a gyerekekkel, természetesen teljesen ingyen. És voltak, akik megkérdőjelezték a kezdeményezést. Mert szerintük igaz barátot nem lehet hirdetéseken keresztül szerezni, vagy pénzért venni és egy anya nem tehet ilyen a gyermekével. Egy speciális nevelési igényű gyermeket nevelni önmagában is nehéz. Az ember mindent megtesz, minden időt és pénzt rászán a fejlesztés érdekében. Persze a gyerek boldogsága ugyanúgy fontos (mint minden szülő számára)! A szívünk szakad meg, ha azt látjuk, hogy gúnyolják, bántják, nem fogadják el és nem barátkoznak vele. Én megértem ezt az anyukát, hiszen magam is sokszor jártam ebben a cipőben. A speciális gyerekeknek is nagyon fontos a barátkozás, hogy érezzék, elfogadják őket, semmiben nem kevesebbek és rosszabbak másoknál. Én ezért sokszor kerestem már SNI-s szülők és gyerekeik társaságát. Mert elfogadóbbak, mert tudják, min megyünk keresztül, hiszen ők ugyanebben élnek minden nap. Lehet, hogy te, aki ezt a cikket olvasod, szintén nehéz helyzetben vagy! Ne add fel! Keresd a kapcsolódási pontokat a közösségi média csoportjaiban! Ne hagyd, hogy a gyermeked magányos legyen! Ha minden lehetőségtől távol éltek, akkor legyen valamilyen kisállata, a kutya a legmegfelelőbb társ. Más gyerekekkel postai úton is levelezhet, küldhetnek rajzokat egymásnak - facebook csoportban láttunk már ilyen kezdeményezést. Fontos, hogy a gyermeked érezze, nincs egyedül ebben a világban, vannak kortársai, akik szeretik - még ha ez mondjuk pont az iskolaközösségben nem is jön össze... Addig menj, addig keress, míg nem sikerül! Én azt mondom, a negatív és lehúzó megjegyzéseket el kell engednünk a fülünk mellett. Hiába kérdőjelezték meg sokan a fenti hirdetést és ítélkeztek Cathy felett, mégiscsak célt ért. Láthatta, hogy a kislánya más gyerekekkel együtt nevetve ugrál a trambulinban, lubickol a medencében. Hogy néhányan betámadták, rossz anyának tartották?! Mégis kit érdekelnek? Remélem ő is csak a vállát rántotta meg és azt nézte, amit elért vele: a lányának lett társasága a nyárra. Sőt, ő maga is megismerhetett olyan szülőket, akik megmozdultak egy ilyen segélykiáltásra, mert meglátták mögötte a hatalmas problémát: egy gyermek magányos és emiatt boldogtalan. Az mindegy, hogyan jutunk a megoldásra, minden követ meg kell mozgatni, hogy ez megváltozzon! (A cikket beküldte: adhdszülő)
|