Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Anyai bánatok

Abortusz, ami még mindig fáj

22 éves vagyok, két gyönyörű gyermek édesanyja és mégis voltam olyan kegyetlen, hogy elvegyek egy életett. A kisfiam és a kislányom között lett volna még egy angyalkám, aki most fentről néz ránk. 2011 december 21. életem legnehezebb és leghosszabb napja, senkinek nem kívánom azt az érzést, mikor döntést kell hozni egy "ember" életéről.

Kezdjük a legelején. 2010 november 2-án megszületett a kisfiam, aki teljessé tette az életemet. Apuka ezt nem így látta, így hát 4 hónapos lehetett az én hercegem, mikor úgy döntöttünk, együtt nem megy. 9 hónap különélés után, újra fellobbant a láng és újra összeköltöztünk, együtt neveltük a kisfiúnkat. 2011 novemberében elég furán éreztem magam, elmentem orvoshoz, aki közölte velem terhes vagyok. Mint akibe a villám csapott bele, meg sem tudtam szólalni, mert tudtam mi lesz szegénykémnek a sorsa. :(

Aznap kimentem anyukámhoz, kisírni magam, hogy én ezt nem szeretném, de nem lehet, albérletben élünk a párommal, épphogy csak kibékültünk, alkalmi munkából él, és mégcsak most múlt egy éves a kisfiam. Rettentő két hét volt, még vissza kellett mennem az orvoshoz, addig minden este sírtam, nem akartam felfogni, hogy ez velem történhet meg.
A párom érezte a súlyát és annyit mondott, akárhogy is döntök, mellettem áll. Kimondtam végül a döntésemet, nem tartom meg, nem merem. Visszamentem az orvoshoz, aki elküldött a családsegítőhöz. A második alkalommal, mikor megkérdezték biztos vagyok-e benne, sírva de igent mondtam, és a sárga csekkel becsuktam magam mögött az ajtót. Majd időpont kérés a kórházban, ahol ferde szemmel néztek rám. Eljött december 21. reggel 7 óra, bent a kórházban várom a papíromat, amivel elfoglaltam a szobában az ágyat, mivel nem kellett előtte nap befeküdnöm a kisfiam miatt. És vártam mikor szól a növér, hogy menjek a műtőbe. Addig telefonon sírtam a páromnak, aki próbált bíztatni, hogy ne féljek, minden megoldódik. Anyuval is beszéltem, hogy a kisdrágám hogy viseli, hogy nem vagyok mellette. Aztán mondták a nevemet, én következek, mintha a kivégzésemre mentem volna, nem láttam a könnyeimtől. Felfeküdtem az ágyra, az altató orvossal beszélgettem, hogy én nem akartam, de nem tehetek róla, nagyon korai még, nem merem, nagyon aranyos volt és szerintem ő volt az az egy ember, aki megértette, hogy nem dönthettem másként.

Aztán már csak arra emlékszem, tolnak be a szobába. Hiszti rohamot kaptam, kaptam nyugtatót, így birtam aludni. Amint észhez tértem, hívtam a párom, túl vagyok, azonnal jött is be hozzám, mert a közelben dolgoztak. Majd telefonáltam anyunak is, hogy mikor jöjjenek értem, mikor engednek haza.

Egy nap és az életem megváltozott.

Gyilkos lettem, ezt még a mai napig is így fogom fel, mert én akartam nem ő, a kis angyalkám nem tehet semmiről, csak arról, hogy túl hamar akart jönni. Ennek már lassan 2 éve, de még mindig nagyon rossz rá gondolnom, ha akkor erős lettem volna, akkor most itt totyoghatna mellettem és nevethetne, de nem, mert én kegyetlen voltam és elvetettem az életét, nem tudtam felnőni a feladathoz.

Idén megszületett a második gyermekem is, akit terveztünk, mivel így akartuk, hogy a kisfiunk töltse be a 2.5 évet, akkor lehet tesó. Kislányomra nézve sokszor eszembe jut, hogy nem vagyok jó anya, mert elvetettem egy életet. Lehet itélkezni, hogy akkor minek szültem most, ha azt megöltem. Akkor, abban a helyzetben nem tehettem mást, nem volt rá lehetőség. Biztatom magam, hogy oka volt, amiért erre a döntésre jutottam és nemcsak az akkori anyagi helyzetünk. Remélem néz fentről minket és nem haragszik rám, hogy nem tudtam világra hozni. Ő az én kis névtelen angyalkám, akár kisfiú, akár kislány lett volna, ő is a részem, mégha nem is lehet részese az életünknek.

Bocsánat, hogy ezt leírtam, de már annyira nyomta a szívemet, hogy nem tudtam magamban tartani, mert nagyon fáj és nagyon bűntudatom van miatta. Bocsáss meg kis angyalkám!
(A cikket beküldte: ebymano)



Derült égből pokol
Mindig is úgy éltem, hogy boldog legyek. Megvolt mindenem, amit csak kívánhattam! És nem pénzre gondolok, mert az sosem érdekelt. Abban az évben is teljesült sok álmom, hát még akkor, mikor megtudtam, hogy terhes vagyok! Karácsonykor! Aztán a 30. héten hirtelen az... »

Kezdő anyáknak: ami a könyvekből kimaradt!
Kezdő anyuka lévén csupán tapasztalataimat akarom összegezni. Én is elolvastam rengeteg könyvet a terhességről, vajúdásról, szülésről... mégis akadt nem egy-két olyan dolog, ami sehol sem volt leírva, pedig szükséges. »





Minden jog fenntartva © 2018, www.anyalettem.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyalettem.hu | WebMinute Kft.