Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Anyai bánatok

Anyának lenni, avagy Nadin fogantatásától napjainkig

"Anyának lenni szép és jó..." - mondják a "régi öregek", és hallhatjuk számtalanszor az ismeretségi körünkből... Tényleg az, de voltak és vannak napok, amikor azt gondolom, nem is annyira. De kezdem az elején.

2006. december 22-én "gabalyodtunk" össze jelenlegi párommal. Egy 6,5 éves kapcsolatot szakítottam meg. Elegem volt, hogy az előző párom ennyi idő után még halvány jelét sem mutatta, hogy össze akarja velem kötni az életét.
A gyerekről meg ne is beszéljek. Pedig lakása is volt, de inkább kiadta a másik szobát albérletbe.
Kezdtünk eltávolodni egymástól testileg-lelkileg. Aztán a munkahelyemen megismertem Őt. Zoltánnak hívják. Barátságnak indult, ugyanis utólag kiderült, ő is és én is megfogadtuk, kollégával nem kezdünk. De nem így lett. Szóval egy céges bulin jöttünk össze azon az ominózus napon, de nem úgy. Előtte is sokat beszélgettünk, és amíg le nem zártam az előző kapcsolatomat, a csókon kívül nem is történt köztünk semmi.
Az első évfordulónkon jegygyűrűt húzott az ujjamra, a másodikra pedig megfogant Nadin, több, mint egy év várakozás után, miután sikerült megvennünk azt a lakást, amiben albérletben laktunk.
Terhességem furán kezdődött. Egy fárasztó pénteki munkanap után ledőltem pihenni. Párom elvitte este a kutyát sétálni, aki már több napja érdekesen viselkedett: a lábam közé feküdt, majdnem szó szerint belém bújt. Mivel már régóta vártuk, hogy teherbe essem, volt otthon teszt. Gyorsan megcsináltam, pozitív lett. Aznap nem is szóltam a páromnak, csak másnap. Muszáj volt, ugyanis mentünk a testvéréhez, akik nem messze laknak Győrtől, és útközben elkezdtem véreset pisilni. Mivel szombat volt, és ráadásul délután, sógornőmet beavatva, az indulás előtt vásárolt két másik tesztből az egyiket megcsinálva ismét két csík lett az eredmény. Akkor mondta, hogy muszáj megmondanom az öccsének, hogy mi van, mert azonnal megyünk Győrbe a kórházba, hogy mégis honnan vérzek, mert nem igazán jó jel.
Szóval behívtam páromat, mutattam a tesztet, de ő csak meghúzta a vállát, és közölte: majd akkor fogok örülni, ha az orvos is azt mondja, hogy babánk lesz, engem a teszt nem érdekel.
Mit ne mondja, kicsit szarul esett, de közöltem vele, hogy én sem akartam addig elmondani, csak az a szitu, hogy véreset pisilek. . .
Be is mentünk a kórházba, ahol egy unszimpatikus orvos elég durván megvizsgált, de közölte, hogy a vér nem a hüvelyemből jön, de az, hogy terhes vagyok még nem biztos. Egyébként csináltak vizelet tesztet, ami olyan sok vért mutatott, hogy olyan szín nem volt a színskálán.
Leküldött egy emelettel lejjebb, ahol egy nagyon kedves orvos megultrahangozta a veséimet, de szerencsére nem talált semmit, csak annyit mondott, hogy igyak sok folyadékot, gyógyszert nem ír fel, mert ha tényleg babát várok, az nem lenne jó. /Egyébként ez az orvos otthonról jött be a kórházba, hogy engem megvizsgálhasson/
Másnap hazajöttünk, hétfőn mentem Szombathelyre. Először a háziorvosomhoz, majd a nőgyógyászhoz, aki az UH után közölte, hogy látja a petezsákot, 4-5 hetes terhes lehetek.
Boldog voltam, annyira örültem. A családnak csak kb. 2 hét múlva jelentettük be, mindenki nagyon örült a hírnek.
Teltek-múltak a hetek, hónapok. Lassan felújítottuk a kisszobát, ami Nadin birodalma lett. Szépen berendeztük, már csak a kicsi lányunk hiányzott. Július 29-re lettem kiírva. Jól viseltem a terhességet, néha voltam csak rosszul, az is inkább az elején, és a vége felé kicsit bevizesedtem.
Eljött a várva-várt nap, de Nadin úgy döntött, bent marad. Mindenki izgult, hogy mikor megyek szülni, naponta hívott anyósom, meg a sógornőm is. Közben ugye a kórházba mentem vizsgálatra, mivel túlhordtam Nadint. Augusztus 3-án közölték, másnap menjek vissza, reggel felvesznek az osztályra, és megindítják a szülést.
Úgy is lett. Sajnos az ott dolgozók munkájával nem voltam megelégedve. Tudom, hogy nekik már rutin az ilyen dolog, de egyedül voltam, mint szülő nő, és alig-alig néztek felém.
Egy kedves gesztusuk nem volt. Még jó, hogy a párom ott volt, és elterelte a figyelmemet.
Reggel óta ment az infúzió, kezdtem rosszul viselni az állandó fekvést, szinte vitáztam a délelőttös szülésznővel, hogy igenis vannak fájásaim, nagy nehezen átkísért a szülőszobára, hogy meglássuk mi lesz. Felüdülés volt, hogy levettek egy rövid időre az infúzióról, és labdázhattam. De aztán újból bekötötték, és feküdhettem vissza.
3/4 4-kor jött az orvos, Doma Géza doktor úr, aki nagyon kedves volt, és megrepesztette a burkot. Na, onnantól jöttek a fájások, azt hittem belehalok. Szegény párom azt sem tudta, mit csináljon. Szinte együtt sírtunk. Kb. 7 óráig felém sem néztek, a délutános szülésznő jött-ment, még csak meg sem kérdezte mi újság, pedig látta, hogy mennyire kínlódom.
Párom szüntelenül cserélgette a borogatást a homlokomon, ami nagyon jó volt. Aztán valamivel 7 előtt jött az orvos, megvizsgált, mondta, hogy próbáljuk meg, de nem biztos benne, hogy természetes szülés lesz, mert a kislányom nem nagyon akar kijönni. Végül neki köszönhetően, alig fél óra múlva, 19 óra 25 perckor megszületett Nadin.
Meg sem mutatták, el is vitték rendbe rakni. Még csak nem is sírt, miután kibújt belőlem én próbáltam kicsit megemelni magam, hogy láthassam. Lila volt, és sötét hajú, ennyi, amit láttam.
Az orvos majdnem egy órán át varrt, nagyon nehezen bújt ki a kislány, emlékszem, Doma doktor egyik keze félig bennem, a másikkal meg nyomta kifele belőlem.
Aztán végre meghozták Ő-t. Már akkor feltűnt, hogy az az eufórikus érzés nincs, mikor ránézek…
Rosszul viseltem a kórházi napokat. Szerencsére egy kolléganőm is akkor szült, mikor én, ezt egyébként "megbeszéltük", ugyanis mi ketten egy napon születtünk, augusztus 16-án, és beszéltük, milyen jó lenne, ha a gyermekeink is egy napon születnének. Bejött! Így azért jobban teltek a napok.
Végre hazajöhettünk, augusztus 8-án, szombaton. Nadin önhatalmúlag úgy döntött, nem szopik. Hiába próbáltam, nem akart. Párom testvére próbált segíteni, hogyan rakjam mellre /a 2. fia most, november 2-án született meg/, de csak nem ment. Azon a hétvégén mást nem csináltam, csak fejtem, etettem, fejtem, etettem. Aludni nem is nagyon tudtam, volt úgy, hogy amíg a párom etette cumisüvegből Nadint, és fejtem, csak fejtem... Tetézte a gondot, hogy meghülyült a légzésfigyelőnk, éjjelente percenként becsipogott, hogy nem lélegzik a bébink.
Gondolhatjátok, tiszta depis lettem. Állandóan bőgtem, elég csúnya gondolataim támadtak, ezeket nem írom le. Utáltam magamat, a gyermekemet, mindenkit...
Aztán hétfőn jött a védőnő, meg a doktornő, és az ő segítségükkel végre Nadin nekiállt szopizni. Következő héten jött anyukám, és 2 hétig ő segített mindenben. A gyereknevelésben, házimunkában... Előtte meg anyósom hozta a kaját, hogy legalább főznöm ne kelljen...
Aztán Nadin úgy döntött, elég a ciciből. Ő nem kínlódik. Egy darabig még megcsinálta, hogy hol az egyik, hol a másik cicimből szopizott, de csak pár napig. Vége volt, próbáltam fejni, de idő hiányában lassan elapadt a tejem. Tápszeres lett, ami miatt még mélyebbre süllyedtem a depresszióban. Még jobban utáltam magam, a lányomat, mindenkit...
Nadin elkezdett bukni. De olyan iszonyatosan, hogy húha. Addigra közöltem vele, hogy ideje rendesen viselkedni, mert ha tetszik, ha nem, 3 évig állandóan az én képemet fogja látni, meg azért apáét is…stb. Ez kb. 6 hetesen történt. Mert addig bármit próbáltam csinálni vele, ha ketten voltunk, elég sokat sírt. Főleg 5 óra környékén. Ettől is kivoltam. Aztán lassan kezdett rendeződni minden. Megpróbáltunk kommunikálni. Elkezdte produkálni magát: mosolygott, majd gagyogott...
Ilyenkor én is azt gondolom, szép dolog az anyaság.
De aztán vannak napok, amikor ismét belé bújik a kisördög, és nem lehet vele bírni, semmi sem tetszik neki, szinte egész nap sír. Ilyenkor mást gondolok az anyaságról, nem azt, hogy jó, meg szép!
3 hónapos múlt Nadin. Szépen fejlődik, és nagyon aranyos. Elkezdtünk ismerkedni más ízekkel. Miért ilyen korán? Azért mert még mindig sokat bukik, ami már nemcsak minket, szülőket zavar, hanem őt is. Állandóan öltözni, vagy nedves ruhában lenni, míg haza nem érünk..
Tej és gluténmentes tejpéppel próbálkoztam. Először csak két étkezés között, hogy szokja az ízt, az állagot, a kanalat, mindent. Csak pár kanálnyit, nem egy egész tányérral. Aztán kiváltottam egy étkezést a tejpéppel, majd jöttek a gyümölcsök, és a főzelékek...
Most kakiproblémánk van, amit próbálunk megoldani, hogy könnyebben menjen.
Nem mondom, akadnak problémák, de ahogy értelmesedik, úgy azért könnyebb. Most már jobban toleráljuk egymást, és próbálom élvezni az anyaságot.
Nem azért írtam le a történetünket, hogy bárki is cseszegessen. Elég szörnyen éreztem, és érzem magam a szülés utáni dolgok miatt. A mai napig arra kérem Istent, hogy adjon több türelmet, mert szeretem a lányomat, de nem érzem magam még jó és türelmes anyának. Remélem ez változni fog.
Lehet, hogy lesznek páran azok közül, akik "ismernek", majd kicsit megutálnak. Én csak annyit kérek mindenkitől, próbáljanak megérteni. Még hozzáteszem, van egy kiskutyánk is, akit szintén el kell látnom még akkor is, ha csak ketten vagyunk itthon Nadinnal. De megoldom, ahogy a házimunkát is.
(A cikket beküldte: monizsofi1982)



Az érem másik oldala
Én nem egy szokványos szüléstörténetet szeretnék megosztani veletek. Tudom, a legtöbben boldogan élik át a terhességet, a szülést és az anyaságot. Velem sajnos nem így zajlottak le ezek az események, amelyek egy nő életében a legboldogabb időszakok szoktak lenni.... »

Jó tanácsok szoptatós kismamáknak
A saját tapasztalataimat írtam le arról, hogy mit tegyünk/együnk, ill. mit ne tegyünk annak érdekében, hogy visszanyerjük régi alakunkat a szülést követően. Arról is írok ebben a rövid cikkben, hogy az anyatej termeléshez nem kell tömni magunkat, elegendő... »





Minden jog fenntartva © 2018, www.anyalettem.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyalettem.hu | WebMinute Kft.