|
|
Azért, mert szeretem...Egy kedves kis történetet szeretnék megosztani véletek, mint gyakorló nagymama.Elég gyakran velem van a kicsi unokám Lina, főleg a nyári időszakban. A hatalmas kert játszótérré változik, a kis kerti tavacska a gyermeki fantázia hatására hatalmas méretet ölt, s papír hajók helyettesítik az igaziakat, olykor vihart kavarunk. A tóban békák és a halak riadtan tűrik ezeket a napokat, mikor úgymond minden a fejére áll, olykor én is... Olykor valami hirtelen megragadta a figyelmét, akkor ott hosszasan elidőzött. Jó volt elméláznom azon, hogy mi az, ami az érdeklődését foglalkoztatja. Figyeltem apró lépteit, ne hogy bele essen a rózsaágyásba, mert egy ilyen kis csöppség jó ha szem előtt van. Egyszer csak hirtelen megállt egy virágágyás mellett, s a szirmokat kezdte tépdesni. Mivel óvom a természetet, reá is szóltam: - Linácska nem szabad -, s hogy a kérésemnek nagyobb hangsúlyt adjak, felemeltem kissé a hangomat. Ő huncut nevetéssel befutott a házba, s elbújt, mert tudta, hogy rosszat tett. Egyszer csak elkezdett kiabálni: - Ili! Ilike! Gyere be! - Kérésére be is siettem, hátha baj van, mert egy három éves kis betyárnál sosem lehet tudni. - Mi a baj? - Kérdeztem. Ő a szekrény előtt ült, lábacskáit olyan kis kitekert állapotba helyezte kényelembe, csodálkoztam is rajta, de a gyerekek tudják nagyon jól, hogy nekik mi a jó. - Szeretnék oda bekukucskálni – mondta, s apró kicsi ujjával a szekrény felé mutatott. Rájöttem hamar, hogy mi az érdeklődése tárgya. Ugyanis ott őrzöm a rejtett kincseimet, ha netán egy kis csokival akarok valakit megörvendeztetni. Tudtam azt is, hogy el fogok gyengülni, nem leszek elég erős… sajnos. Pedig az édességgel szűkösen bánnak a szülei, de mikor reám tekint a gyönyörű szemeivel, végem van, elolvadok a bájos arcocskájától. Gondoltam, próbára teszem. - Jól van, megmutatom és kinyitom a szekrény ajtaját, de Te meg cserébe áruld el nekem, hogy a kertben mit nem szabad - kérdeztem. Lesütötte szemeit, csak úgy félszemmel reám tekintett, és azt mondta: - A virág szirmait nem szabad tépkedni - csacsogta, s közben huncut mosoly ült ki az arcára. Elnevettem magam, megsimogattam a fejecskéjét és kitártam a titkos ajtót. Kis keze tudta hova kell, hogy nyúljon, s belemarkolt a finomságokba, s jutalmával boldogan szaladt a kertbe. Eltelt egy óra is talán, játszottunk, kertészkedtünk, aztán ismét eltűnt. - Ili, Ilike! - Felvettem a nyúlcipőt, és mentem a drága hang felé. A házból jött a hangocska. Ismét bent kuporgott a szekrény előtt. Nem várta meg a kérdésemet csak büszkén reám emelte azokat a csillogó szemecskéit, és ezt mondta: - Nem szabad a virágok szirmát letépni. Felkaptam, össze-vissza csókolgattam, és egy nagy cuppanós puszit adtam befejezésül a pofikájára. Ő már tudta azt, hogy az ismétlés a tudás atyja, tehát bemutatta a tudományát, amit megtanult, s remélem egy életre. Gyerekszáj, ó de édes... és milyen okos! Ismét megkapta a jutalmát, de ezek után, hogy én mit fogok kapni a szülőktől, arra nem is mertem gondolni. A „kincses szekrény” mert később így neveztük, különös vonzást gyakorolt Linára. Soha többet nem bántotta a virágaimat, de olykor észrevettem, hogy puszilgatja a vele egy magasságban lévő virágokat, s ha megkérdeztem miért teszi, az volt a válasz, hogy „azért, mert szeretem”. Én is nagyon szeretem Őt, mert Ő az én legkisebb unokám. (A cikket beküldte: ilike46)
|