Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Anyai bánatok

Egy angyal a mennyben

Hiszem, hogy aki meghal, annak az élete nem záródik le, csak átkerül egy jobb világba, ahol béke van és nincs fájdalom. Ettől függetlenül az itt maradottaknak nagyon nehéz őt elengedni, és ezt feldolgozni. Miközben ezt a cikket írtam, engem is fojtogatott a sírás, pedig már 11 éve annak, hogy...

A történetem kezdete 27 évvel ezelőttre nyúlik vissza. Egy kis faluban éltem akkor szüleimmel és két testvéremmel. Mindhárman általános iskolába jártunk még. Egy szép napon a szüleink azzal leptek meg minket, hogy hamarosan egy kistestvért fogunk kapni. Én már sejtettem valamit a dologból, mert néhány beszélgetésfoszlányt elcsíptem itt-ott, de csak ekkor vált biztossá a sejtelmem. Mondanom sem kell, izgatottak voltunk nagyon. Én mindenképpen kislányt szerettem volna, mert már volt két öcsém. Olyanok, akár az égető tűz.
Egy szép tavaszi napon édesapám azzal a hírrel jött haza a kórházból, hogy megszületett a kistesónk. Nyomban ostromolni kezdtem a legfontosabb kérdéssel: fiú vagy lány? Mikor meghallottam, hogy kisfiú, nagyon elkeseredtem. Félrevonultam és elkezdtem sírni. Még nem voltam 11 éves. Pedig ha tudtam volna, hogy nem ez a nagy baj.
Hiába vártuk haza a kis jövevényt, csak anyukánk jött egyedül. Norbikát a vidéki szülőotthonból átszállították a megyei kórházba. Sejtettük, hogy nagy a baj. Nem volt elég, hogy szegényke koraszülött, még megállapították, hogy Down-kóros, és a szíve sem egészséges. Az orvosok azt a lesújtó hírt közölték, hogy nem fogja megérni az egy hónapos kort. A nővérek nagyon rendesek voltak a kórházban, mert felkészülve a legrosszabbra, sima csapvízzel megkeresztelték a kis ártatlant. Aztán ahogy teltek a napok egyre erősebb lett, ilyen hamar nem akart itt hagyni bennünket. Egy hónaposan pedig végre hazatért hozzánk. Akkora kis falatnyi csöppség volt, hogy elveszett a kiságyban. Aztán ha lassan is, de elkezdett fejlődni. Persze a társaihoz képest alaposan lemaradt, neki a Down szindróma miatt minden sokkal lassabban ment. Egy éves korukban a gyerekek már mennek, ő pedig akkor kezdett felállni.
Nagy csapás egy család életében a betegen született kisbaba, ám ha ehhez még hozzájön a környezet megvetése is, azt már nehéz elviselni. Pedig abban a kis faluban nekünk ezt is át kellett élnünk. Nagyon gonoszok tudnak lenni az emberek. /Tisztelet a kivételnek!/ A vigasztalás, támogatás és bátorítás helyett csak megvetést kaptunk. Ujjal mutogattak ránk, és összesúgtak a hátunk mögött, hogy "ezeknél van az a bolond gyerek". Mi gyerekek is nehezen fogtuk ezt fel, egy anyának viszont szívet tépő fájdalom. Még az utcára sem vittük ki, hogy ne is lássa senki.
Közben egy igazi életvidám, boldog, tündéri kisfiú vált belőle. Otthon szeretgettük és tanítgattuk, amire csak lehetett. Imádott könyveket, újságokat lapozgatni, ügyesen megkülönböztette az állatokat. Szeretett labdázni, folyton szaladt utánunk, és mindenből ki akarta venni a részét. Sajnos beszélni nem tudott pár szónál többet, de mindig ügyesen megértette magát. Nem volt könnyű vele, mert csak a pépeset volt hajlandó megenni, hiába voltak meg a fogai, neki külön kellett ételt készíteni, és a szobatisztaságra sem sikerült ránevelnünk. Már abban az időben is voltak olyan intézetek, ahol az ilyen típusú beteg gyerekeket tanították, anyukám viszont nem volt hajlandó kiadni a kezei közül, így hát maradt otthon velünk.
Aki nem ismer Down szindrómás babát, az el sem tudja képzelni, hogy egy ilyen kisgyerek mennyire képes szeretni. Amilyen szenvedéllyel átölelt és magához szorított, azt soha nem fogom elfelejteni. És azt sem, hogy mennyire imádta a karácsonyt. Alig lehetett visszatartani, hogy várja meg a csengőszót. Akkor aztán, mint a villám futott be a szobába. Lehuppant a játékok közé, és azt sem tudta, melyik után kapjon.
12 éves volt már, amikor én férjhez mentem. Első pillanattól kezdve elfogadta a páromat, és ugyanúgy szerette, mint minket. Az esküvőnkön egy kis tündér volt. Mikor vonultunk be a házasságkötő terembe a nevemet kiabálta, mert ő nem értette azt, hogy nem szabad, csendben kell maradni. Ezután én elköltöztem otthonról, és onnantól kezdve ritkábban láttam. Amikor hazalátogattunk, mindig vittünk neki meglepetést. Szabályosan ugrált a nyakunkba és nem akart elengedni.
Aztán egyszer csak nem bírta tovább a szíve. Egy december eleji éjszakán már aludtunk, amikor éjfél körül megcsörrent a telefon. Mérgelődtem egy sort, hogy biztosan valaki szórakozik ilyenkor, de a párom felkelt és felvette. Nem is kellett semmit mondania. Csak ránéztem az arckifejezésére, és rögtön tudtam, mi történt. Aztán álomba sírtam magam.
Hogy még ennél is lehet rosszabb? Arra nem számítottunk. Persze gondolhattuk volna, hogy a falubeliek nem hagyják szó nélkül. Ilyen és ehhez hasonló megjegyzések jutottak el hozzánk: "nem is baj, hogy meghalt, úgysem volt normális". Nincs arra szó, hogy mekkora fájdalom egy gyermek elvesztése, és akkor még ez is hozzá. Nem kívánom senkinek, hogy ezt átélje.
Karácsony előtt távozott pár héttel 1998-ban. Mindössze 15 és fél éves volt. Pont azt az ünnepet nem érhette meg, amit úgy imádott. Már az ajándékait is megvettük, amiket így is odatettünk a fa alá. Azon az évvégén a mi karácsonyfánkon egy fekete szalag is díszelgett, melyet az ő emlékére kötöttem rá. Édesanyám elmondta, hogy utolsó szavai azok voltak, hogy felsorolta a családtagok neveit a maga módján. Így búcsúzott tőlünk.
Az első két hónap volt pokoli nehéz nekem, aztán szépen beletörődtem a megváltoztathatatlanba. Ezt feldolgozni soha nem lehet. Azóta már hiszem, hogy ő most egy ártatlan kis angyal fenn a mennyországban. Onnan figyel bennünket, imádkozik értünk, és vigyáz ránk. Soha nem felejtjük el!
(A cikket beküldte: Lady Blakeney)



Abortusz, ami még mindig fáj
22 éves vagyok, két gyönyörű gyermek édesanyja és mégis voltam olyan kegyetlen, hogy elvegyek egy életett. A kisfiam és a kislányom között lett volna még egy angyalkám, aki most fentről néz ránk. 2011 december 21. életem legnehezebb és leghosszabb napja, senkinek... »

Hajba kapott kagyló
Ismét gyermekeknek szóló történetet írok le, ami szintén nem az én szüleményem, viszont a kicsik nagyon imádják a Pöttyös dolgokat, főleg, ha a meséhez előtte még kapnak egy Túró Rudit is. Akkor biztosan szívesen hallgatják végig anyukájuk vagy apukájuk ahogy meséli nekik a Pöttyös történetet. »





Minden jog fenntartva © 2020, www.anyalettem.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyalettem.hu | WebMinute Kft.