Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Egyebek az anyaságról

Egy anyák napi ünnepségen

Az egész úgy kezdődött, hogy egy kedves ember, egy gyermekotthon vezetője, meghívott egy Anyák napi ünnepségre... Egy kislányhoz, aki nem az enyém, nem én szültem, de régóta a szívemben van. Csak úgy hívom: szívem gyermeke.

Hajnali négykor keltem, hogy odaérjek időben az otthonba. A viharos éjszaka után napsütéssel virradt a reggel, de mire végigutaztam a fél országot, újra szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Az iskolánál szálltunk le a buszról, és akkor már nagyon izgultam, hogy hogyan fogad ő, a kislány, aki nyár óta nem látott, hiába levelezgetünk szinte éjjel-nappal. Izgultam, hogy mit fog szólni, ő, aki ragaszkodik a saját édesanyjához, de mégis engem lát majd az anyák napi ünnepségén...


Megvártuk a próba végét, és még a nap is újra kisütött, mire együtt loholtunk végig a falu hosszú utcáján az otthonig. A kis padlásszobán ketten osztoznak a lányok, két tetőablak ontotta újra a melengető napfényt.
Megvártam, amíg szívem gyermeke megebédelt, majd egy kis trécselés után kékfestő népviseletbe öltözött. Megkért, hogy kössem masnira a kötényét a derekán. Vicceltem, hogy Hófehérkének is így szorították meg a derekát a mese hosszabb változatában, és szóljon, ha túl szoros lenne. Utána megkért, hogy fonjam be a haját két copfba. Megfésülködött és én kettéválasztottam a haját a két copfhoz, majd újra három-három részre, és próbáltam stabil copfokat fonni. Anyu is mindig pontosan ilyeneket font nekem még kiskoromban. És én mennyire nem szerettem minden reggel a hokedlin ülni és elviselni, hogy a fészkeket kifésülje a dróthajamból. De szívem gyermekének nagyon tetszettek a copfjai, bár én nem voltam vele maradéktalanul elégedett.
Utána újra végigloholtunk a falun, hogy odaérjünk a végső próbára. Közben kérdezte, hogy befestheti-e a hajamat valami elképesztően elképzelhetetlen színre. Mondtam neki, hogy tudja jól, hogy "neki mindent", de ezt azért nem. Mindennek van határa. Nevettünk.
A próbára végül már nem került sor. Sok idegen közé csöppentem, nagy volt a zajongás. Orgonaillattal telt meg a levegő. Láttam a szemeken, hogy találgatnak, hogy kije lehetek. Bár szívem gyermeke már az iskolában megmondta valakinek, aki kérdezte tőle, hogy az anyukája-e a néni, hogy: egy, nem vagyok néni, kettő, nem vagyok az anyukája. Talpraesett a leány.
Újrafontam a copfjait és most már én is tökéletesnek tartottam a végeredményt a fehér és a narancsszínű hajgumik ellenére is.
Az ünnepség kezdete előtt kinéztem az udvarra és összegyűjtöttem a kislány bátyját és az édesapját is, hogy ideje helyet keresni, mert azonnal kezdődik a program. Találtunk is egymás mellett helyeket az első sorokban, és elkezdődött az ünnepség.

Az iskolások legkisebbektől a nagyobbakig mind mondtak verset, majd az anyukájukhoz szaladtak egy-egy szál virággal. Közben figyeltem szívem gyermekét, ki hol mosolygott rám, hol a többiek szereplését figyelte, hol elszomorodni láttam. Közben néha rám nézett, én pedig a szemöldökömet vonogattam neki, mert az mindig meg szokta mosolyogtatni, s közben arra gondoltam, hogy milyen rossz lehet így neki...

Az énekkarosok sváb táncot táncoltak és énekeltek, ami volt, hogy ismeretlen volt, de volt olyan is közte, amit ismertem, csak más nyelvjárásban, mert én is egy sváb faluban lakok, és mi is tanultunk ilyesmit valaha. A kékfestő népviseletben ügyesen táncoltak a lányok, néha kicsit aggódva figyeltem, hogy kitartanak-e a copfjai a nagy pörgés-forgásban is, vagy szétbomlanak-e. Kitartottak végig. Majd szívem gyermeke énekelt a barátnőjével, és a legeslegvégén egyedül énekelt. Libabőrös lettem az élménytől, és végtelenül büszke voltam rá. Ugye nem kell mondanom, hogy ő kapta a legnagyobb tapsot?

Az ünnepség végén együtt mentünk vissza az otthonba. Hamar itt volt az este. Egy kis beszélgetés és jégkrémezés után búcsút vettünk, de nem örökre. Remélem, hogy ezentúl gyakrabban átutazhatom miatta a fél országot. De most haza kellett jönnöm, mert a testvérem hétéves kislánya is nálam tölti minden kéthetente a láthatás idejét. Szigorúan nehezményezte, hogy nem vagyok otthon, amikor ő jön, hiába van ott a mama is. Ő a másik szívem gyermeke.

- Donna Juanna -
(A cikket beküldte: Donna Juanna)



Szemem fénye - avagy egy Down-szindrómás kisfiú
2007. május 10.-én gyönyörű kisfiam született. Rövid időn belül kiderült: Down-szindrómás... Rövid történet egy érdekes betegségről, amivel viszonylag könnyű együtt élni, ha már sikerült túl lépni az első megrázkódtatásokon... »

Mégegyszer az iskoláról
Az iskolakezdés kapcsán összegyűjtöttem pár megszívlelendő és szórakoztató írást. »





Minden jog fenntartva © 2018, www.anyalettem.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyalettem.hu | WebMinute Kft.