Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Hogyan lett "hátrányos helyzetű" a babám

E "csodás" jelzőt a védőnő ragasztotta a kislányomra, mikor az első látogatást tette nálunk, miután hazajöttünk a kórházból. De ne rohanjunk ennyire előre, kezdem a legelején.
A 20. héttől elkezdett csöpögni az előtejem. Legerősebben akkor, mikor ettem. Ezt érezve boldogan álmodoztam róla, hogy milyen jó is lesz majd anyatejjel táplálnom a lányom...


A szülés nem volt egyszerű és izgalmaktól mentes: lezuhant szívhang (100 körül), lassan kiérkező mentők (35 perc), elhúzódó kitolás, melyet egy hajszál választott el a vákuumtól. Egyből fel sem sírt Hanna, de aztán szerencsére meghallottam édes kis nyekergését.
Kis időre a mellkasomra tették, de mire felfogtam volna, hogy mi történt, már vitték is el. Egy puszit azért sikerült a csúcsos kis fejére adnom. Majd, mikor a megfigyelőben voltam, odahozták egy ágyikó félében, be volt bugyolálva, lámpa égett felette, és mondták, hogy ne vegyem ki, had melegedjen. Bejött a férjem és anyu, gyönyörködtünk az alvó kis ismeretlen ismerősben. Valahogy annyira el voltam varázsolódva, hogy nem tettük mellre. Azt sem értettem, hogy meddig nem szabad kivenni, meg olyan állapotban voltam, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Egy takarítónőn kívül más nemigen jött felém addig, míg Hanna mellettem volt, pedig jó lett volna, ha valaki segít. Talán akkor máshogyan alakultak volna a dolgok, és úgy érzem, ez egy elég nagy hiba volt tőlem. Ha vissza lehetne csinálni, biztos, hogy mindent megtennék, hogy mellre legyen téve.
Mondjuk én nagy naivan azt hittem, hogy úgyis nemsokára találkozunk, addig pihenünk mindketten, és akkor majd nekiveselkedünk. 16:00-kor szültem, és csak másnap reggel 6-kor láthattam újra a babámat. Nagyon meg is ijedtem, mikor a 21 órás szopira az én lányomat nem hozták, vad faggatózásba kezdtem, hogy hol van, mi van vele. Azt mondták, ilyenkor nem szokták hozni. Akkor kicsit megnyugodtam.
Ez viszont nem tartott sokáig. Reggel nagyon boldog voltam, mikor láttam. Gyönyörű volt. Próbáltam szoptatni, de nem ment. Valamiért azt csinálta, hogy függőleges helyzetben csendben volt, de amint vízszintesbe került, iszonyúan elkezdett sírni. Ülni nem tudtam az ödémás, katéteres valagamon, és elég kótyagos is volt a fejem, így fekve próbálkoztunk. Sajnos sikertelenül. Olyan szomorú voltam, mikor a többi baba vidáman cuppogott, míg az én kis tündérem csak keservesen zokogott. De valami iszonyú hangosan és vigasztalhatatlanul. Tőlünk zengett a folyosó. A szobatársak elég lenézően méregettek. Persze, elhiszem, hogy zavaró volt, de nem tehettünk róla. Az egyik még okoskodott is, hogy így meg úgy csináljam, és mindezt elég bántó hangon. Miután "finoman" megkértem, hogy fejezze be, szerencsére több tanácsot nem kaptam tőle.
Szegénykém, csak akkor nem sírt, ha elaludt. Annyira vártam, hogy hazamehessünk, hogy csak na. Gondoltam majd a megszokott környezetben a szeretteimmel körbevéve biztosan menni fog.
A kórház védőnője mindig jött, és próbált segíteni. Mondta, hogy jó lenne, ha szereznék bimbóvédőt, mert laposnak tűnik a bimbóm. Másnap a férjem hozott is egy átlátszót. Nagy megkönnyebbülésünkre ezzel hajlandó volt szopizni. Már kezdtek a kövek legördülni a szívemről, de sajnos korai volt az öröm, hisz csak az első alkalommal volt hajlandó ezzel szopizni, a későbbiek folyamán nem kellett neki. Erre azt a tanácsot kaptam a védőnő barátnőmtől, hogy próbáljuk meg a latexet, hátha azt jobban elfogadja. Következő nap férjem hozta is. Ezzel is ugyanaz volt a helyzet, valamiért csak elsőre volt hajlandó. De ekkor úgy volt, hogy másnap már jöhetünk haza, reménykedtem benne, hogy majd itthon.
Csak sajnos nem jöhettünk haza, ugyanis kiszáradt, és az elektrolit háztartása is felborult, így átkerült a koraszülött osztályra, ahol infúzióra kötötték, amit a fejéből kiálló tűn keresztül kapott. Én azt az egyet nem értem, hogy akkor miért íratták velem alá a pótlásról szóló papírt? Érdekes módon a koraszülött osztályon egyből elfogadta a cumisüvegből a tápszert...
Nekem meg felszökött a vérnyomásom az egekbe, gyógyszerrel sem tudták levinni, így átkerültem egy másik kórház sürgősségi osztályára. Nagyon rossz megoldás, hogy pár km-re van a két osztály egymástól, így 4 napig nem is láthattam Hannát, csak telefonon érdeklődhettem felőle. Itt rengeteget fejtem. Ha épp férfi látogató volt a szobában, akkor kibattyogtam a fürdőbe. Amúgy nagyon aranyosak voltak velem, egy ápolónő mondta, hogy ne aggódjak, ha véletlenül nem sikerülne a szoptatás, neki sem ment egyik gyerekével sem, és mégis jól vannak. Ez jól esett akkor nagyon.
Végre elérkezett a várva várt nap, jöhettünk haza. Sajnos a lefejt tej mindig a lefolyóban landolt, ugyanis a vérnyomáscsökkentők közül volt olyan, ami mellett nem lehetett szoptatni. :( Nem adtam fel, fejtem ész nélkül, de sajnos egyre kevesebb lett a tejem.
Közben kijött a védőnő, és nagyon rosszul esett, amit művelt. Olyanokat mondott, hogy szegény tápszeres babák hátrányos helyzettel indulnak az életbe, állandóan járhatok majd vele a fül-orr-gégészetre, és beszélni is nehezebben fog megtanulni, mert nem erősödnek meg a szájában az izmok amiatt, hogy cumisüvegből kap enni. Azt is mondta, hogy állandóan meg lesz fázva. Meg egy csomót áradozott arról, hogy ő annak ellenére, hogy hány hónapot voltak az ikrei a koraszülött osztályon, és eleinte csak szondával kapták a tejet, de mindezek ellenére ő mennyire fantasztikusan szuperősanya, mert 1 éves korukig szoptatta őket. Elismerem, ez szép teljesítmény tőle, de nem voltam rá kíváncsi. Ömlengett arról, hogy mennyire fantasztikus volt, mikor szopiztatás közben megszunnyadt. Mintha kést forgatott volna a szívemben, nagyon fájt minden szava. Férjemmel elneveztük szoptatókirálynőnek. Én nem úri hóbort miatt nem szoptattam, és erről tudott ő is, mégsem vette ezt figyelembe, és ugyanúgy kezelt, mint aki mondjuk a cicije szépségének megőrzése végett mellőzi a szoptatást.
A gyógyszert csak 1 hónap után sikerült elhagyni. Ekkor már nagyon kevés volt a tejem, de fejtem, és este a tápszer előtt megkapta a nagy nehezen kipréselt 40-50 ml-t. Sajnos ennyi jött össze 1 nap alatt. Kis idő múlva próbáltam átszoktatni cicire bimbóvédővel. Eleinte nagyon felháborodott, hogy nem úgy jön, mint az üvegből, de azért nem hagytam annyiban, és ha kis időre is, de megtapasztalhattam, hogy mennyire jó érzés szoptatni. A tejem nem lett több ettől sem, sőt, egyre kevesebb, és egyre nehezebben is indult el, így feladtam.
A cikk megírásának fő oka az volt, hogy kiírjam magamból a történteket, és esetleg, ha más is van hasonló helyzetben, ne keseredjen el annyira, mint én annak idején, és élvezze az anyaságot. Sajnos a szakemberek sokszor többet ártanak az erőszakosságukkal, mint használnak.
És ami a legfontosabb: Hannánál nem jött be az a jóslat, miszerint állandóan beteg lesz: a 14 hónap alatt egyetlen egyszer volt lázas, kétszer volt hőemelkedése. Volt, hogy mi az apjával lebetegedtünk, neki meg kutya baja nem volt szerencsére. Pedig nem tartottuk bura alatt.
Én nem becsülöm le a szoptatás fontosságát, de nem szabadna hagyni, hogy sok anyuka tragikusan élje meg, ha esetleg nem sikerül. Sajnos engem eléggé megviselt, nemrég még álmaimban is vissza-visszatért a tejfakasztás, de ma már sokkal könnyebb, és elfogadom, hogy így alakult. Ehhez több mint 1 év kellett. Nem könnyű dolog ez egy olyan világban, ahol sok helyről az jön az emberrel szemben, hogy még az örökbefogadott babákat is lehet szoptatni, és hogy nincs olyan, hogy nincs tej. Utáltam, mikor csomó ember azt sem tudta, hogy hogy hívnak, de arról faggatóztak, hogy szopik-e a lányom.
Sajnálok minden percet, amit arra pazaroltam, hogy keseregtem azon, hogy tápszeres a lányom. A lényeg, hogy jól van, egészséges és boldog. Ezek a legfontosabbak, nem pedig az, hogy tápszert vagy anyatejet kap-e a baba.
(A cikket beküldte: jak27)



Azt mondják, az anyatej nagyon fontos…
Mindenki, mindenhol azt hangoztatja, hogy mennyire fontos és meghatározó a baba számára az anyatej, mely tele van vitaminokkal, és nincs annál jobb, táplálóbb. Cikkem arról szól, mikor nem hagyják, hogy segítsünk, hogy ez a „szabály” teljesüljön. »

Te úgyis otthon vagy a gyerekkel, ráérsz...
Anyának lenni... Hát, hogy is mondjam, elég sűrűn szívás... De az nem mindegy, hogy miért is van ez így. Talán, mert nincs empátia, nincs tisztelet és lassan az anyák megtűrt tagjai eme csodálatos világnak. De vajon miért alakul ez így és a nőtársaink is miért... »





Minden jog fenntartva © 2018, www.anyalettem.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyalettem.hu | WebMinute Kft.