Maszkabál

A minap barátnőm kisgyermekének fotóit nézegettük, melyek a farsangi ovibulin készültek.

Nagyon meglepődtem a fényképek láttán. Hogy miért? Még ma is emlékszem az óvodás jelmezeimre. Anyu varrt nekem egy gombajelmezt: szatén szoknyácska volt körbevarrva mérgesebbnél-mérgesebb galócákkal, a fejfedő papírkalap óriási pöttyökkel, a kéz részén a mellékhajtások, gumival rám erősítve. Húsos, akkoriban még gusztusosnak nevezett gyermeki combjaim kivillantak a szoknyácska alól, ahogy ott feszítettem a maszkabálon. A következő évben margaréta voltam, majd Piroska a meséből, bor helyett feketeteát vittem a kosaramban. A barátaim cowboyok és Winnetouk, nővérkék, doktorok apró fonendoszkópokkal, királykisasszonykák anyáink menyasszonyi ruhájából varrott gyönyörűséges fodros-bodros rucikban.

Amikor anyuka lettem, minden évben beterveztük a gyerekeimmel, mik lesznek a jelmezbálon. Fiamnak, mint minden gyereknek, voltak kedvencei. Ilyenek voltak például a dinók. Persze, hogy dinójelmezre vágyott. Ecsetelte, hogy a dinónak csillogós-foltosnak kell lennie, és rettenetesen nagy farkának, amivel még az ellenségeit is le tudja csapni. Nagymamám ágytakarójából készült a jelmez, és hogy hiteles legyen, egy óriási felfújható műanyag fókát dugtunk a farok helyére. Megmutattuk a szomszéd néniknek, bácsiknak, és még a maszkabál után is sokat játszott benne.

A másik éven pók szeretett volna lenni, méghozzá a madárpókok családjából, mivel a szomszéd bácsinak volt ilyenje, és nagyon félt tőle az én kicsi fiam. Az ismerős varrónő adott is hozzá fényes, szőrös anyagot, amit megtömtünk vágott szivaccsal, ezt a szekiben vett fekete garbóra rávarrtuk, férceltünk rá négy lábat, fekete harisnyát vett fel, és kész is volt a műremek! Na persze, még a maszk a szem köré, mert anélkül nem álarc az álarc. Ez olyannyira jól sikerült, hogy a mami rá se ismert, úgy kellett neki megmutatnom, miben rejtőzik az unokája.

A pókember sem volt egyszerű, mert egy pókember izmos. Nagyon izmos. Minden egyes izmát szivaccsal kitömködtem, levarrtam, azután folytattam a következővel. Kék pólót vett alá, kék harisnyanadrágot, és egy téli cipő piros belsőrészét. Bizonyára ez volt a legjobb jelmeze, mert a buli után nagyon sokan kölcsönkérték tőlünk, és a legutolsó visszaadni is elfeledte. (Ha olvasná a cikket, még mindig visszavárom…)

Kicsi lányom volt például egérke. Drót farkincával, papír orrocskával – ez utóbbi egy, az egészségügytől kölcsönvett, dugószerűségből megoldva. Cicaimádó lévén volt cicus is. Még puha tappancsokat is kreáltunk, persze nem karmolt soha, mert ez egy szelíd cica volt.

A legfantasztikusabb élmény volt számunkra ezeket a jelmezeket együtt kitalálni: boldogan próbáltunk délelőttönként.

Mit él meg ebből egy mai gyerek? Visszatérek a barátnőm fotóira: a képeken volt nyolc pókember, és tizenegy Hófehérke-szerűség. Teljesen egyformák, hiszen még az újságárusoknál is lehet maszkot kapni, nem beszélve a játékboltokról, meg a papírüzletekről.

Csak arra vagyok kíváncsi, hogy, ha mondjuk, Józsika szüleit megkérdezzük, vajon az ő kisfiuk a sorban balról a negyedik vagy a hetedik pókember volt-e, vajon meg tudják-e majd mondani nekünk....?

Kép forrása: thearenaupdate.com
Szerző: Szabó Kata
Megjelent partneroldalunk a Netbarátnő hozzájárulásával.

(A cikket beküldte: netbarátnő)

Túl a nehezén
Elmúltak a hasfájós napok, azt hittem megnyugodhatok. Ma már másként tekintek vissza az első öt hónap elteltével, de még mindig azt gondolom, hogy nem könnyű feladat anyának lenni. »

Levél egy kisbabához
Végre megérkeztél. Annyit vártalak, hogy még végiggondolni is hosszú. Most pedig itt vagy és alig tudom elhinni, hogy teljesült az álmom, hogy mindig itt leszel velem, hogy belőlem lettél, és általam létezel. Én pedig Teáltalad. »