A múlt karácsonya...

40 évesen, két gyermek édesanyjaként, nyugdíjas szülőkkel már régóta saját magam intézem a Karácsony "ügyes-bajos" dolgait, hiszen már nem vagyok gyerek és a férjem segítségével nekem kell mindenről gondoskodni.

A múlt karácsonyai mások voltak, mint a mostaniak. Szívesen emlékszem vissza minden évre, amikor még szinte biztosan fehér karácsonyok leptek meg bennünket és gyermekként oly végtelennek tűnt a várakozás az ajándékra, és maga az ünnep is mintha tovább tartott volna. Manapság a karácsonyt egy véget nem érő rohanás előzi meg, s ha már szabadságunk is elfogyott, akkor mindenképp a fáradtság, a sietség és a kapkodás a jellemző.
Szívet melengető emlékek a gyermekként megélt karácsonyok, amikor még a nagymamám is velünk volt és a nővéremmel semmi más dolgunk nem volt, csak azon igyekezni, hogy melyikünk találja meg előbb a rejtekhelyet, ahol szüleink bújtatták meg az ajándékokat.
Az 1970-es évek végéről beszélek. Egy nagyvároshoz közeli faluban éltünk. Karácsony előtti napokban a család és a szomszédaink disznóvágást tartottak, hogy az ünnepi asztalunkon minden ott lehessen, amin akkoriban felnőttünk. Nem kapott helyet semmilyen diétás menü, mégis a legegyszerűbb alapanyagokból elkészültek a legfenségesebb ételek. Maga a disznóvágás nem nyújtott akkora élményt, hiszen igazából részt sem vettünk rajta, és az állatot is a magam részéről nagyon sajnáltam, így a takaró alatt vártam, míg a nagymamám megadta a jelet, hogy „előjöhetünk”. Ilyenkor reggelente sokáig aludtunk. Odakint fogat csikorgató volt a hideg, a meleg szobában pedig öröm volt a henyélés. Amikor az ablakon kinéztünk, szemünkbe szúrt a szikrázó fehérség, a mindent elborító, érintetlen hótakaró. Itt-ott egy két macska-, vagy kutyalábnyom felfedezhető volt, de az utca némaságát, a hótakaróba burkolózó házak csendjét, kéményük nyugalmas füstölgését semmi sem zavarta meg.
Tudtam, hogy a következő napokban sem fog eltűnni a mennyei fehérség, és ez hihetetlen nagy izgalommal töltött el. Rögtön öltözni támadt kedvem és megtörni a hótakaró simaságát. Kisiskolás voltam és minden lehetőségem megvolt arra, hogy az egész napot az egészséges hideg levegőben, hócsatázással, szánkózással töltsem el.
A karácsony napját megelőző éjszaka már nehezen ment az alvás. Gondolatban sorra vettem azokat a dolgokat, amikről említést tettem a szüleimnek, hogy jó volna, ha a Jézuskának megírnák, amiket szeretnék kapni. Arra gondoltam, hogy bárcsak minden kérésem teljesülne, s magam előtt láttam a tárgyakat, s ezekkel a gondolatokkal merültem álomba.
Karácsony van!! Igazából Karácsony!! Így ébredtem másnap reggel, amikor már tényleg, visszavonhatatlanul eljött az ünnep. Pizsamában botorkáltunk elő a testvéremmel a szobánkból és egyből a konyha felé vettük az irányt, nem is tudtunk volna máshová menni, egyszerűen csak húztak bennünket az illatok. Ó, azok a mennyi illatok. Nagymamám már hajnal óta sütött-főzött és ilyenkor, még ha csak reggel volt is, ami elkészült már, bármibe belekóstolhattunk. Tudtam, hogy a kalács már biztosan letakarva áll a konyhaasztalon és hozzá meleg kakaót is kapunk. Minden olyan misztikus volt és hangulatos. Szüleink is ráérősen tették a dolgukat és valahogy úgy díszítették fel a karácsonyfát, hogy észre sem vettük. Az idő gyorsan telt és amikor bemehettünk a szobába, ahol csillogó, káprázatos, illatos fenyőt találtunk, biztosan a szemünk is csillogott. Nem lehet elfelejteni azt a nyugalmat és meghittséget, ami azokat a karácsonyokat jellemezte. Csak álltunk ott az ajtóban és néztük a fát, ami rendszerint át akart bújni a mennyezeten, és annyira csodáltuk, hogy tekintetünk megfeledkezett az ajándékokról is, amik már a fa alatt voltak. Persze előbb-utóbb észrevettük azokat is, és mint a legtöbb gyermek, viharos sebességgel vetettük magunkat mi is a fa alá. És sok ajándékot kaptunk! Sok apró, és több nagyobb dolgot is. Örültünk a banánnak és a narancsnak is, ami manapság hihetetlen karácsonyi ajándék lenne, vagyis inkább vicces... És volt minden, minden, amiről csak ábrándoztam előző éjjel. Dobozokban, fényes csomagokban. És a szüleink a hátunk mögött csak néztek bennünket... Most már tudom, hogy akkor mire gondoltak. Tudom, mert én is így nézem a gyerekeimet, amikor az ajándékokat bontják és közben az elmúlt karácsonyok is eszembe jutnak, és az is, hogy ez a sok-sok karácsony talán nem múlik el nyomtalanul egyikünkben sem.
(A cikket beküldte: Sly7105)



Anyává érni másodszorra is...
Szerintetek mikor érik meg egy nő a második gyermek vállalására? Tökéletes anyának érzem magam, ha lehet ilyet mondani, mindenem a fiam, csak Ő tölti ki az életemet, talán túlzottan maximalista is vagyok, de a második gyerek vállalásától rettegek... Miért? Ki tud ebben segíteni nekem? »
Testvérmentes övezet
Naivan azt reméltem, megúszom húszhónapos fiam testvérféltékenységet, miután a húga megszületik. Tévedtem. Péter fiam nehezen viseli, hogy már nem ő a szülői, nagyszülői figyelem kizárólagos központja. Mióta Lilla megszületett, sokkal többször kéredzkedik ölbe... »




Minden jog fenntartva © 2024, www.anyalettem.hu | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Kapcsolat: info (kukac) anyalettem.hu | WebMinute Kft.