Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kamaszokról - újra

Megrendítő hír volt számomra, hogy a fiatal diáklány az életét áldozta azért, ami az iskolában történt vele. Gondoljunk csak vissza, kivel nem történt rossz az iskolában? Borzasztó, hiszen felnőttként már nem is így gondolkozott volna róla. Nem látta volna ennyire tragikusnak az egészet. Segítség kellett volna neki, valaki, aki észreveszi, hogy mennyire bántja őt. Senkit sem okolok, hiszen a helyzetet nem ismerem. De én magam is kamaszokat nevelek, úgy gondolom kell róluk-velük beszélni.

Mostanában egyre korábban köszönt be a gyerekeknél a kamaszkor. Egyre fiatalabbak, amikor a testük már a felnőtté válás útjára lép. Korunk is sietteti őket, hogy minél hamarabb kipróbáljanak minden olyat, ami a felnőtt világhoz tartozik. Azt gondolom, hogy szülőként igenis tehetünk ez ellen, a gyerekeinkért, az új generációért valamit.
Nekem két kamasz gyerekem van, egy 16 éves lány és egy 13 éves fiú. Mindenben iszonyatosan különböznek, mentalitásban, érdeklődésben, természetben. Nem tudom másolni a módszert, ami a nagynál bevált, a kicsinél mind zátonyra fut. A lányommal - bár nagyon különbözünk - idővel megtaláltam azt a hullámhosszt, amin kommunikálni tudtunk és tudunk a mai napig is. Elfogadtam őt olyannak, amilyen, a különcségeit, a mániáit. Megkövetelem a tiszteletadást, de bármilyen gondja is van, nem fél elmondani, segítséget, tanácsot kérni. Akár a fiúügyekkel kapcsolatban is. Olyan részleteket elmond nekem egy randi után, hogy még én magam is ámulok rajta.
Fiammal sokkal nehezebb a helyzet. Túl korán jött a kamaszkor, nem számítottam még rá. Igaz, hogy csak 13 lesz, de sokkal inkább olyan, mint egy 15 éves.
Iskolás korától kezdve sok gond volt vele, leginkább magatartás problémák. Emiatt jártunk szakembernél is, aki azt mondta, hogy a lányom nyelvén értek, meg kell tanulnom a fiam nyelvén is. Hiába, hogy ő sokkal jobban hasonlít rám, a folyamat még most is tart, nem könnyű ráhangolódni.
Közben kistestvérük született, amitől a fiam középső lett, és ez minden szinten ki is ütközött rajta. Mivel elég nagy a korkülönbség és imádja a húgát, kézzel-lábbal tiltakozott, hogy féltékeny lenne. Lehet, hogy nem is ez a szó a helyes rá. Figyelmet akart magának, nem csak a kicsinek.
És most jön az, amiért ezt a cikket megírom. Mikor ebbe a korba lépnek, tiltakoznak a szülői jelenlét, a felügyelet, a figyelem ellen.
Pedig iszonyú nagy szükségük van ránk. Hiszen egy olyan világba keveredtek, amit nem ismernek, amivel nem tudnak mit kezdeni. Természetesen szükség van önállóságra. De egy munkahely, edzés, konditerem és házimunka sem lehet olyan fontos, mint az, hogy a gyerekeinkre szakítsunk időt, figyelmet. Beszélgessünk velük, ismerjük őket, hogy észrevegyük, ha valami gondjuk van, ha valami sérelem érte őket, vagy csak kikívánkozik belőlük valami. A fiam nagyon nehezen nyílt meg, minden büntetéskor, korlátozáskor dühöngött, rombolt, lázadt, a maga módján. Kárt okozott itthon, kiakasztott mindenkit az iskolában.
Egy ilyen dühöngés után bementem hozzá és beszélgettünk. Csúnyán válaszolt, én nyugodt maradtam. Mosolyogtam és beszéltem hozzá. (Pl. megerősítettem abban, hogy szeretem, bármi is történik, és hogy a javát akarom, nem vagyok az ellensége). Egy idő után felhívtam rá a figyelmét (nem szidtam le), hogy én szépen beszélek vele, ő meg dünnyög. Mondta, hogy fel is tűnt neki, hogy nyugodt maradtam. A beszélgetés odáig jutott, hogy megkérdeztem, miért nem beszélget velünk? Miért nem bízik bennünk? Ha a bennünk nem bízik, akkor vajon kiben fog? Hiszen látja, hogy a nővére minden kis titkát megossza velem.
Nem úgy kezelem, mint egy anya. Nem szörnyülködök, nem irányítom. Csak terelgetem. Nagyjából elmondom neki, hogy milyen tett után milyen következményre számíthat, de a döntés az övé.
Találtunk olyan témát, amire már ő is nagyon kíváncsi volt. Pedig az első percben - ha merte volna - biztos kivágott volna a szobájából.
Ha nem akarják - látszólag - hogy beszélgessünk velük, akkor is akarják. Kell nekik. Persze hagyni kell őket időnként pofára esni, abból tanulnak. Még igazából gyerekek, de már nem akarnak azok lenni. Éppúgy, ahogy nekünk felnőtteknek, nekik is szükségük van a törődésre, a figyelemre. Statisztika szerint napi átlag 7 perc jut rájuk.... Nem elképesztő ez?
Hiszen mit lehet ennyi idő alatt megbeszélni?
A rohanó világot mi tettük rohanóvá. Ha így van, lassítani nem lehet? Befékezni nem lehet? Mi nem lóghatunk ki a sorból?
Lehetne még ragozni nagyon-nagyon sokáig. A lényeg az, hogy meg kell találni a közös hangot, hogy napi kapcsolatunk legyen a gyerekeinkkel, ne csak egy fedél alatt éljünk és közben ne ismerjük őket. És sokat, nagyon sokat beszélgetni.
Hogy ne legyenek tragédiák, sem kisebb bajok, sem önbizalomhiányos felnőttek tíz év múlva...
(A cikket beküldte: Szabokisandi)



Forog a Föld...!
Alig várjuk, hogy megszülessenek...mikor megszülettek alig várjuk az első nevetésüket. Ezt követően már az első lépésekre, majd pedig a szavakra gerjedünk, hiszen ŐK minden napra hoznak magukkal valami szívmelengetően, könnyfakasztóan újat, vidámat, feledhetetlent.... »

Dohányosok gyerekei
Sajnos sok kismamát látok az utcán, a parkban cigivel a kezükben. Talán nem tudják, hogy mennyi veszéllyel jár terhesség vagy szoptatás közben dohányozni. Sõt, még az is káros, ha a gyerek már 1-2 éves és az anya által kibocsátott füstszagot valamilyen módon... »





Minden jog fenntartva © 2020, www.anyalettem.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) anyalettem.hu | WebMinute Kft.